Tőle biztosan kosarat kapunk Pécsett, de Kovács János azt se bánja, ha nem ad el egyet sem

Már több mint tizenöt éve járja Pécs utcáit Kovács János, a kosárárus. Reggel megpakolja a kiskocsiját vagy a biciklijét a saját maga által készített kosaraival és elindul a belváros felé, nézelődik, viccelődik, az se bánja, ha nem ad el egy kosarat se, szereti az embereket és ami a legfontosabb, azt is, amit csinál.

A belváros egyik jellegzetes figurája, a hetvenkét éves Kovács János hozzátartozik a pécsi mindennapokhoz. Nem lehet nem észrevenni, ahogy a kiskocsijára vagy biciklijére pakolt kosaraival, jó időben szigorúan öltönyben és kalapban járja az utcákat, s útja során bárkivel szóba elegyedik. Ő aztán tényleg nem mondhatja, hogy nem ismerőse senkinek, sokan megállítják, hogy szót váltsanak vele. Vagy ő állít meg bennünket. Ha pedig valamiért egy-két napig elmarad, elindul a találgatás, mi történhetett vele.

- Dehogy voltam beteg, csak hát esőben minek jöjjek - vet véget az egészsége felőli aggodalmaknak - ahogy mindenki szólítja - Jani bácsi.  

Választékosan, ízesen beszél, miközben rendkívül büszkén meséli, hogy ebbe a mesterségbe született, a szülei, sőt már a nagyszülei is kosárfonással foglalkoztak, ő maga pedig már tízéves kora óta készíti a kosarakat.

Ahogy teltek az évek, egyre jobban magáénak érezte a szakmát, volt idő, amikor gazdaságnak is dolgozott, azonban ma már csak otthon, nagyobbik fiával és egy-két segítőjével együtt csinálja kosarait.

- Nem is maga a kosárfonás az, ami sokáig tart, hiszen van, hogy három-négy óra alatt megvan egy, hanem az előkészítés. Először is megveszem a vesszőt, 120 forintért kilóját, azt lefőzzük, megpucoljuk, majd újra forrázzuk, erre azért van szükség, hogy visszanyerje a puhaságát és ne törjön a fonásnál.

Egyszer még Ozorára is meghívták, na nem fesztiválozni, annál jóval nagyobb munkát bíztak rá.

- Egy táncterem emeletén egy hatalmas törzsfának én fonhattam ki vesszőből az ágait. Egyszerűnek tűnik, de nem volt az, mivel egy-egy ág tizenöt méteres is volt.

Jani bácsi ma már nem nagyon hagyja el Pécset, évek óta járja a belvárost a megélhetés reményében. Tizenöt év alatt még sohasem kapott semmilyen felszólítást vagy büntetést azért, hogy az utcán árulja kosarait.

Eddig.

Egy borítékot vesz elő, mosolyogva mutatja a harminckétezres büntetésről szóló iratot.

- Amióta Pécsett árulok, még soha nem szólt érte senki, sőt karácsonykor és húsvétkor még helyem is volt a Széchényi téren, ahol bemutatókat is tartottam. Ez volt az első büntetésem. Ültem egy padon, vártam az orvosi papírjaimat, amikor odajöttek hozzám, felírtak, képet is csináltak és mondták, hogy várhatom a csekket. Én válaszoltam, hogy akkor ebből bíróság lesz, még a fotót sem tudták rendesen megcsinálni, semmi nem bizonyítja, hogy árultam volna a kosaraimat, a közelemben senki nem volt. Meglepett, hogy engem piszkálnak, aki tesz is valamit és nem azokat, akik rongyosan, piszkosan, büdösen odaállnak veled szembe, aztán, ha nem adsz semmit, akkor meg mindennek elmondanak.

Hogy aztán mi lesz a büntetéssel, egyelőre nem tudni, de Jani bácsinak szemmel láthatóan nem szegte kedvét. 

Hetvenkét éve kora dacára a mai napig is az a nagy álma, hogy ezt a szakmát továbbadhassa és megtaníthassa a fiataloknak, hogy minél többen legyenek, akik tovább viszik majd a kosárfonás ősi mesterségét.

Erdélyi Bianka