Trianon tragédiája Baranyát sem kerülhette el, idegen kézre került a Drávaköz

Nemzeti históriánk egyik, ha nem a legsötétebb napjának százegyedik évfordulója közeledik: a trianoni békediktátumot 1920. június 4-én írták alá a felek, közöttük a magyar küldöttség képviselői is. Utóbbiak persze nem önszántukból tették ezt. Ahogyan Apponyi Albert, tárgyalódelegációnk vezetője korábban megfogalmazta, Magyarországnak a szerződés elfogadásával öngyilkosságot kellett elkövetnie ahhoz, hogy tovább élhessen.
A területi elcsatolások Baranyát is érintették, bár a végeredményt tekintve az akkori vármegyének csupán mérsékelt veszteségeket kellett elszenvednie. De akadtak a dolognak súlyos előzményei is. 

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén végérvényesen összeomlott, a győztesek pedig azonnal nekiláttak az ország feldarabolásának. Mint acsarkodó fenevadak, mindegyikük szeretett volna minél nagyobb részeket kiharapni a számukra koncnak tűnő prédából. Magyarország jelentős hányadát idegen - szerb, román, francia, cseh(szlovák) - csapatok szállták meg, jóindulatra pedig sem a területi követelésekkel fellépő (utód)államoktól, sem az őket pártoló fő antanthatalmaktól nem lehetett számítani.

Ilyen „sportszerűtlen" keretek között kezdődött meg minden oldalról a győztesek térképszabdalása, amelyből Baranya vármegye sem maradhatott ki. A trianoni diktátum alapján mintegy 1200 négyzetkilométernyi terület (mondjuk egy 40x30 kilométeres téglalap, nyilván nem szabályos alakzatban), az akkor főként Alsó-Baranyaként emlegetett, de napjainkban inkább Drávaközként ismert körzet került idegen kézre, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, amely államalakulat 1929-tól a Jugoszlávia nevet viselte.

Baranya ügyében azonban végül a győztes nagyhatalmaknak kellett kikényszeríteniük az egyezmény betartását - abszurd módon Magyarország javára! A déli ellenségek ugyanis féktelen mohóságuk okán többre vágytak, mint amit nekik ítéltek. A megye nagy részét megszállás alatt tartó szerb csapatok ugyanis vonakodtak visszahúzódni a hozzávetőleg Barcs-Szigetvár-Bükkösd-Pécsvárad -Apátvarasd-Bátaszék-Baja vonalon még korábban kijelölt demarkációs sávtól. Bár ehhez még a rablóbékében foglaltak alapján sem volt semmilyen joguk, s a megyeszékhelyről is el kellett volna vonulniuk.

Azonban abban reménykedtek, hogy a terület Pécs városával egyetemben végül „náluk felejtődik".

Erőteljes felszólításokat követően 1921 augusztusában távoztak ugyan, de zárszóként Pécsett még egy tökéletesen életképtelen bábállam - az úgynevezett Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság - kikiáltására is sor került. Ez a nemzetárulással felérő ötlet nem is elsősorban a szerbek, hanem pécsi baloldaliak fejéből pattant ki. Linder Béla szocialista polgármestert, dr. Doktor Sándort, illetve Dobrovits Péter (alias Petar Dobrović) festőt, a kikiáltott „állam" vezetőjét üdvözölhetjük a főkolomposok között.

A korai hazai kommunista „díszpintyek" aztán hamar belátták, hogy fondorlatuk megbukott, s a magyar csapatok pécsi bevonulása előtt maguk is felültek az utolsó, Szerbia irányába tartó vonatra - vagy már eleve a szomszédos országban tartózkodtak.

Más kérdés, hogy a legtöbben közülük ott sem igazán számítottak szalonképesnek - egyetlen ottani „erényük" az volt, hogy területeket akartak átjátszani az ellenségnek.
Minderről a korabeli helyi sajtóból sok nem derült ki. A megszállók csak kevés dolog megjelenését tűrték el. Szerencsére azért a napilapokon kívül maradtak fenn más dokumentumok is. Azokból lehet utólag, mozaikszerűen összerakni a komor valóságot.

Ami Baranyát illeti, a megye végső soron még annak is örülhetett, hogy a trianoni diktátumot erre a területre vonatkozóan végül betartatták.

Pucz Péter