"Úgy él, mint a medve a barlangjában", s kiállítására készül Dobány Sándor pécsi keramikus

Már öt éve visszatért Pécsre Skóciából Dobány Sándor keramikusművész, azóta azonban szinte észrevétlen volt a jelenléte. Most újra hallhatunk róla, hiszen az őszi életmű-kiállítására készül. 

Az anyagiakért folytatott küzdelem változatlanul árnyalja a hatvanéves művész, Dobány Sándor munkával töltött mindennapjait, miközben készül életmű-kiállítására, ami szeptemberben nyílik a Pécsi Galériában.

Két és fél évet töltött Skóciában, Glasgow-ban tanított a Képzőművészeti Főiskola kerámia tanszékén. Már öt éve visszajöttek, azóta szinte észrevétlen volt a jelenléte Pécsett, de idén fordult a világ.

- Becsöppentünk egy másik világba, mikor visszajöttünk, mert szinte mindent újból kellett kezdenem - mondja a művész. - A kapcsolataim megmaradtak, de megélhetési szempontból nehéz. Minden lóg a levegőben. A régi lehetőségek beszűkültek, kedvencem a porcelán, amelyből nem lehet megélni, az építészeti kerámiára szinte nincs lehetőség, mert az építész irodák darabjaira hullottak szét, becsődöltek.

A Glasgow-ban töltött két és fél évben a főiskolai tanítás mellett kerestem az utamat, valami olyat, amit még nem próbáltam. És akkor Skóciában is a Zsolnay-hagyományok éledtek fel bennem. Kerteket díszítő kerámiákat álmodtam meg, amelyekben a hőség elől menekülő pécsi polgárok villáit körülölelő parkokban még itt-ott ma is gyönyörködhetünk. A célom az volt, hogy megtaláljam, miként lehet folytatni ezt a nemes hagyományt a mai gondolkodásmóddal. Most egyetlen budapesti munkám lóg a levegőben, de már elég régóta tartóan bizonytalan a vége.

- Mielőtt elmentek, hol tartott?
- Épületkerámiákat készítettem, s volt másfél évem, mikor munkanélküliként rengeteget gondolkodhattam. Akkor úgy éreztem, lezártam az előző húsz évet, el kellett döntenem, hogyan tovább, mert nem tudtam, mit is szeretnék csinálni. Ezért sok irányban tervezgettem, és vártam. Türelmes ember vagyok.

- Ki mondta először, hogy „jól rajzolsz, Sanyi"?
- A rajztanárom Haraszti Pali bácsi volt, aki nyolcadikos koromban az akkori nevén 39-es Dandár úti iskolában javasolta, hogy menjek művészeti szakközépiskolába. Elvitt a rajz szakkörébe, hogy felkészüljek, de akkor kellő önbizalom hiányában, gyávaságból más irányt választottam. Pali bácsi találta a lehetőséget: tíz év kihagyás után ismét indult a Zsolnay gyárban gipszminta készítő szak. Ott kezdtem, s egy tradicionális életformába kerültem, mert a szakemberek 70 százaléka a két világháború között kezdett a gyárban dolgozni. Tőlük tanultam a régmúltból átöröklődött munkamorált, mely oly híressé tette a gyárat. Volt egy hierarchia, az léphetett feljebb, aki jól dolgozott. Én a mesteremnek köszönhettem, hogy nagyon szép munkákat kaptam. 

- Ebben az időben jeles iparművészek dolgoztak ott, és mégis elment a gyárból. Miért?
- A művészek kihasználatlanul élték a maguk életét. Sokszor dolgoztunk a kezük alá, jól ismertem őket. A siklósi alkotóházban is találkoztam velük, később ott is dolgoztam egy évig. Az iparművészek minket hívtak formakészítésre, így kerültem ebbe a világba. Nagy szenzáció volt ez a számomra, kinyílt a világ előttem. Jelentkeztem a főiskolára ipari formatervező szakra, de sajnos nem vettek fel, pedig a legutolsó körökben is bent maradtam. Ott hívták fel a figyelmemet, hogy ha kerámiával foglalkozom, készítsek funkcionális tárgyakat. Erre föl az akkori uránvárosi ház pincéjében elkészült az első négy teáskannám porcelánból. 

- Jól működnek a tárgyai, könnyen használhatók, például a teáskanna teteje nem esik le, ha öntjük belőle a teát. Fontos tehát a funkciójuk.
- Ez később is igaz, de a hangsúly máshova került, amikor 1985-ben első helyre tettem a formát. Terveztem más művészek stílusában teáskannákat, ezek portrék voltak teáskannában megfogalmazva. Gipszformákkal segítettem más művészek munkáját, ebből éltem, s közben a siklósi alkotótelepen kiönthettem az első teáskanna sorozatomat önköltségi áron, ezek később díjazottak lettek a Biennálén.

Az útkeresés következő és hosszú évekre társául szegődött új ága volt az épületkerámia, melyet egy véletlennek köszönhetett Dobány Sándor. Kijárt akkoriban Ausztriába egy kerámia manufaktúrába, ahol építészek dolgoztak. A görög származású tulajdonos első megvalósult terve egy játszótér volt, melynek kerámia munkáit felkérésére a pécsi művész készítette, s ez utóbbi az athéni kiállítás után megjelent kis könyvben is szerepelt. E kötetet megmutatta a pécsi Kossuth-díjas Dévényi Sándor építésznek, aki ezentúl rendszeresen kérte épületei tervezésekor a keramikus művész munkáját. Sok pécsi utcában láthatjuk épületdíszeit, mert számos építésszel dolgozott együtt az évek során.

- Mindig visszatérően a szabadságot választja. Volt-e olyan vágya, hogy szervezzen, vagy csupán tagja legyen egy csoportnak, akik hasonlóan gondolkodnak?
- 1993-ban névadója, alapítója voltam a csaknem tíz éven át működő DeForma Stúdiónak, mely nem baráti társaság volt, hanem szakmai közösség, a kimondottan funkcionális porcelántárgyakat készítő művészek szövetsége. 

- Össze lehetett hasonlítani, hol tart Dobány Sándor?
- Nem láttam magam kívülről, volt egy belső világom. Ma is úgy élek, mint a medve a barlangjában, minden nap kijövök a Sirály utcába, a műtermembe, és itt dolgozom. Sokan vesznek körül, kevesen igaz barátok, sok ismerős, szeretek velük találkozni, néha rám nyitják az ajtót. De nem érdekel a külvilág. Magamnak dolgozom, a polcnak. Örömmel tölt el, hogy mindig új feladatokat tűzök ki magam elé, s ezek visznek tovább. Készülök a kiállításra is, ami szeptemberben a Pécsi Galériában nyílik 30 évet felölelő munkákkal. Most újra fogalmazom, másként festem a fontosabb korábbi tárgyaimat. Megjelenik talán az album is egy időben a kiállítással, ha addig sikerül összegyűjteni rá a pénzt, nem gondoltam, hogy ilyen kemény fába vágtam a fejszémet, mikor belefogtam. De segítenek sokan.

- Hiszen a napi fenntartással is gondok vannak, ez hogy fér bele?
- Egyetlen szerencsénk, hogy a feleségemnek van munkája.

Hárságyi Margit - Fotó: Dittrich Éva