A legendás tréner, Bán László több csapata is az NB II-ig jutott, de ott már nem edzősködhetett

2019. augusztus 06. kedd 16:07

A legendás tréner, Bán László több csapata is az NB II-ig jutott, de ott már nem edzősködhetett

Hiába nyert többször is bajnokságot a harmadosztályban, az élet úgy hozta, hogy vezetőedzőként egy alkalommal sem ülhetett NB II.-es labdarúgócsapat kispadján a Pécsett élő Bán László. A legendás tréner - mint azt a lapunknak adott interjúban elmondta - ennek ellenére elégedett a pályafutásával.


- A legtöbben mint edzőt ismerik Bán Lászlót. Hogyan alakult a labdarúgó karrierje?

- Tizennyolc éves koromig a PVSK középpályása voltam - kezdte a 83 esztendős Laci bácsi, aki kora ellenére fiatalos lendülettel vágott bele a beszélgetésbe. - Olyan erős volt az a csapat, hogy rendkívül nehéz volt a kezdőbe kerülni. Pécsről Mosonmagyaróvárra mentem, onnan a Nagymányoki Bányász hívott. Eljöttem, az együttessel a megyei bajnokságban és az NB III.-ban is játszottunk, kétszer az osztályozóig is eljutottunk. A másodosztályban egyetlen mérkőzésen léphettem pályára: amikor Meggyes Lajos izomhúzódást szenvedett, a PVSK színeiben megkaptam a lehetőséget. Később megkeresett a Tatabánya, de nem mentem, mert udvaroltam, így a Pécsszabolcs csapatához igazoltam, amit nem bántam meg, hiszen a későbbi feleségemtől három kislányom született.


- A focista pályafutása végeztével sem szakadt el a labdarúgástól, sőt, csak ezután jöttek a sikerek.

- Tizenkét helyen voltam tréner, összesen harminckét évet töltöttem a kispadokon.

Névjegy

Bán László 1935-ben született Pécsett. Gépésztechnikusi végzettséget szerzett, de a szakmában csak rövid ideig dolgozott műszaki ellenőrként, majd művezetőként. Három lánya, három unokája és két dédunokája van. A labdarúgást természetesen figyelemmel kíséri, hobbija a sportfogadás, illetve a főzés. Több díjjal is elismerték munkáját, köztük a Baranya Labdarúgásáért Érdeméremmel, a Magyar Labdarúgó-szövetség megyei igazgatóságától pedig életműdíjat kapott.


- Ki lehet emelni a legkedvesebb edzői időszakot?

- Többet is. A Véménd a megye II.-ből az 1972-73-as bajnokságban az NB II.-ig jutott, Sellyén pedig összesen kilenc évet töltöttem edzőként, hároméves bontásokban, hiszen újra és újra visszahívtak. Ott is elértük a másodosztályt 1980-ban. Később Bólyban is nagyon szerettem dolgozni. Az 1983-84-es kiírásban a Szeged NB I-.es csapatát kiütöttük a Magyar Népköztársaság-kupából, ezt követően a legjobb 16 között jött a Verebes József-féle legendás Rába ETO. A győriek ellen sem vallottunk szégyent, 3-1-re kaptunk ki. Bólyban annyi néző, mint akkor - körülbelül 3000 ember - előtte és azóta sem gyűlt össze meccsen.


- Mohácson is beírta magát a futball aranykönyvébe.

- Egy percig sem gondolkodtam, amikor hívtak a Mohács és a Véménd egyesülése révén létrejött csapathoz. Kétéves szerződést ajánlottak, egyértelmű volt a cél: NB II.-es együttes kell. Minden megadtak, még szinte azt is, amit nem akartam. Egy év alatt, 1979-ben sikerült is a feljutás a másodosztályba. Úgy összegezném, hogy a klub vezetői jók, a játékosok pedig kiválóak volt.

Verebessel megegyezett, mégsem maradt Bólyban a teljes bevétel

Bán László egy érdekes történetet idézett fel az 1984-ben rendezett Győr elleni kupamérkőzéssel kapcsolatban. A bólyi edző Pécsett találkozott Verebes Józseffel, a vendégek trénerével, akitől azt kérte, hogy a jegyeladásból származó bevétel a kiscsapatnál maradhasson, hiszen az hatalmas segítséget jelentene. Akkoriban az volt a szabály, hogy a klubok elfelezték a befolyt összeget. Verebes rábólintott a kérésre, a Rába ETO klubvezetője azonban nemet mondott, így magukkal vitték a pénzt.


- Hiába azonban a siker, az NB II.-ben nem vezethette a csapatot. Fájó pont ez az életében?

- Már nem. Persze, korábban az volt, de túlléptem ezen. Egyébként ugyanúgy megkaptam a második évre járó fizetésemet is, mintha maradtam volna, így anyagilag nem tört meg, hogy nem velem képzelték el a jövőt.


- Mégis, mit mondtak a vezetők?

- Egy héttel a feljutás kiharcolása után kellett jelentkeznem a mohácsi csónakházban, ahol az egyesület irodája működött. Már amikor beléptem, egyből tudtam, mi lesz a sorsom, a döntéshozók közül ugyanis senki sem volt ott, csak az ügyvezető, akinek az volt a feladata, hogy kirúgjon. Lényegében azóta sem kaptam indoklást a döntéssel kapcsolatban - igaz, nem is firtattam, elfogadtam. Egyébként a hetvenes évek elején a PVSK-nak három napig trénere voltam az NB II.-ben, de nem úgy sült el a pályaedző kérdése, ahogy szerettem volna, ezért visszamondtam. Hasonló forgatókönyv volt Szigetváron is.


- A kispadok után az íróasztal következett, több helyen is irányított egyesületet.

- A másodosztályú Szentlőrincnél szakosztályvezető voltam, illetve Bicsérden is dolgoztam ebben a feladatkörben, majd Orfűre, egy megye kettőben szereplő, aranyos csapathoz kerültem. Elnöke voltam a Pécs Városi Labdarúgó Szövetségnek, és irányítottam a megyei öregfiúk bajnokságot 2013-ig. Magyarhertelenden pedig 2001-ben az akkori polgármesterrel, Kovács Gyulával, illetve Cservenka Géza edzővel egy teljesen új csapatot alapítottunk, amely azóta is működik.


- Hogyan telnek a mindennapjai?

- Sajnos betegesen, nemrég elestem, így még a házat sem tudom elhagyni. De nem panaszkodom, elégedett vagyok azzal, amit elértem életem során, amelynek a legnagyobb részét a labdarúgásnak köszönhetem. Boldog vagyok, hogy azzal foglalkozhattam, amit mind a mai napig szeretek.

Palotás Péter - Dittrich Éva