Dzsingi, azaz Varga Béla egyszer száz korsó sörrel motiválta a Pécs Bőrgyári TC-s társait

Talán bocsánatos bűn lenne azt füllenteni, hogy a film forog tovább. De ezt a tekercset vagy le sem forgatták, vagy régen elveszett. Pontosabban, napjainkban Varga Béla - kortársainak Dzsingi - (archí képünkön az álló sorban balról a negyedik) fejében pereg tovább. Mert volt egyszer egy legendás futballcsapat, a Pécsi Bőrgyári TC (PBTC), ahol nagyon összetartó közösség jött össze. De a bőrgyár, mint csapatfenntartó is régen megszűnt már, ennélfogva a sportkörnek is csupán múltja akad, jövője nem lehet. Ráadásul sokan már csak az égi gyepen kergetik a fűzős bőrfocit. 

Béla bátyánk memóriája kiváló. Semmit hozzá nem tesz, alig színezi a történetet, hiszen semmi indoka sem lenne valótlan dolgokat állítani. Nem függ tőle a nyugdíja, amúgy is jól menő családi vállalkozás tulajdonosa. Egy pécsi, kertvárosi tapétabolt a birodalma. Ott sikerült vele találkozni, vagyis élvezte a hazai pálya előnyét, ha már egyszer a labdarúgás volt a középpontban.

- Véletlenül lett a bőrgyári alakulat tagja?

- Egyáltalán nem. Nagyárpádon laktunk, onnan mentem el '52-ben egy toborzóra, mert akkor még létezett olyan. Kiválasztottak, ott ragadtam, remek társaságba csöppentem bele. Minden amellett szólt, érdemes maradnom. Háromszor kaptam lehetőséget a magyar ifjúsági válogatottban, ahol Farkas János is ott szerepelt a csatársorban - idézte fel a régmúlt emlékeket némi büszkeséggel a hangjában a már obsitos középpályás.

- Azért abban a rendszerben, a visszaemlékezések szerint sokkal több sportkör létezett!

- Rengeteg helyen lehetett focizni. A bányáknál, a sörgyárban, a porcelángyárban, a vasútnál, hogy az élvonalat, a Dózsát ne is említsem. Az 1960-as években a Pécsi BTC gyakran az NB III-ban, máskor meg az NB II-ben vitézkedett. A többségünk abban az időben a gyárban dolgozott, változatos beosztásokban. Ez rendkívül szoros kapoccsá vált közöttünk.

- Kaptak munkaidő kedvezményt?

- Afféle bújtatott, félig profi állományban szerepeltünk a gyári állományban. Délelőtt dolgoztunk, ebéd után meg átballagtunk a pályára, edzésre. Még úgynevezett kalóriapénzt is kaptunk, ami elvileg az étkezés kiegészítésére szolgált, de inkább plusz forintokat jelentett számunkra.

- Meccspénzzel is serkentették a teljesítményüket?

- Ez akkor természetesnek számított. Mi, a harmadik osztályban egy győzelemért 400 forintot vehettünk fel fejenként, a döntetlen a felét hozta a konyhára. Az NB I-es Pécsi Dózsánál mindez 800-ra rúgott. De, mivel nekünk állandó állásunk akadt, ezért, senki sem panaszkodott felénk a megélhetésre.

- A drukkerek szerették a gárdát?

- Más idők voltak, de a 3-4000 néző egy-egy kiemelt fontosságú találkozón nem számított ritkaságnak a Verseny utcai stadionban. Igaz, mi is igyekeztünk mindent megtenni a zöld-fehér színekért. Szóval nem csupán a gyári munkatársak jötte ki megnézni minket.

- Egyszer, már öregfiúként mégis sokba került az egyik sikerük?

- Már csak kedvtelésből futballoztam, amikor Csehszlovákiában, Nyitrán, a szünetben 3-0-ra álltunk vesztésre. Akkor azt mondtam az öltözőben, ha megfordítjuk az állást, száz korsó sört fizetek. A vége 5-3 lett a javunkra, De álltam a szavam, ki is kértem, el is fogyott minden cseppje az italnak. Nem a kifizetett összeg számított, hanem a vagányság, mert a csapattársak remek fickók voltak ám. Lehetett őket motiválni rendesen.

Pucz Péter