Ismét Lőrinc Antal a PMFC pályaedzője

- Körmönfont udvariaskodás helyett hadd tegyem föl direktben a kérdést: mennyire számított e titulusra? Akik ugyanis bepillanthattak akár az elmúlt hetek tréningjeibe, akár kint voltak a két edzőmeccsen, nem éppen azt láthatták, hogy Lőrinc Antal minduntalan ott sürgölődött volna Várhidi Péter körül...

- Kicsit messzebbről kezdem, jó? Bár nem kötelező, de az a szokás, hogy a vezetőedzővel együtt érkező pályaedzők vele együtt is távoznak, ha annak ideje bármi okból kitelik. Így én természetesnek vettem, hogy Botos Antal menesztésekor ugyancsak távozom. Ám a vezetőség megkért, hogy a még visszalévő két összecsapáson segítsem Márton Gábor munkáját, így azt gondoltam, a megbízatásom az övével együtt ér majd véget. A jelek is erre utaltak később, hiszen Várhidi Péter megérkezésekor azt kérte, hogy a még edzésekkel telő három hetet hadd dolgozza egyedül végig a csapattal, személyes benyomásokat szeretett volna szerezni ugyanis mindenkiről. Így aztán érdemi munkám valójában nem is volt mellette, sőt, igazából az engem érintő folytatásról sem esett szó köztünk.

- Most viszont, hogy ténylegesen is véget ért az idei munka, mégiscsak önt kérte föl segítőnek az új mester. Jól tudjuk, erre nem is mondott egyből igent, hanem kis gondolkodási időt kért?

- Valóban, ám gyorsan leszögezem, ennek egyáltalán nem szakmai okai voltak. Mi több, minden udvariaskodás nélkül kijelentem, azon edzők közül, akiknek a neve Botos Antal távozása után bekerült a köztudatba, mint lehetséges utód, már akkor Várhidi Péter mellett tudtam volna a legjobban, sőt, ki merem mondani, egyedül elképzelni a folytatást. Az időkérésemnek személyes okai voltak, és a családdal történt megbeszélés után végül örömmel mondtam igent.

- Az asszisztensi feladatok a vezetőedző igényeitől vagy vérmérsékletétől függően igen széles skálát mutatnak. Láthattunk már olyant a focivilágban, hogy a segítő dolga a labda kihozatalára korlátozódott a szertárból, de a másik végletre is volt már példa, amikor egy kényelmesebb főnök mellett a tréningen valójában a másodedző volt az úr. Várhidi Péter és ön között körvonalazódik már a munkamegosztás?

- Ha a fenti két példából indulunk ki, én valahol középúton kapok szerepet, a megbeszéltek szerint „több" önállósággal. Ez ugyan gumifogalom, ám valami olyasmit takar majd, hogy mivel az edzéseken a játékosok korának, állapotának, az aktuális felkészülés igényeinek megfelelően sokszor lesz szükség kiscsoportos munkára, ebben „osztozunk" majd Várhidi Péterrel, aki e téren több szabad kezet ígért nekem. Épp a fenti célok érdekében elképzelhető, hogy ha nem is ilyen titulussal, de lesz mellettem egy további segítője is, erről azonban még tárgyalnak az érdekeltek.

- Most ugyan épp a pihenőidő közepén vagyunk - leszámítva a december 29-ei teremkupát, amelyen Várhidi Péter távollétében éppen az ön vezetésével léphet majd pályára a PMFC 12 játékosa - ám hamar eljön a januári rajt. A három hét alatt Várhidi Péter is bizonyosan sok tapasztalatra tett szert, de mégiscsak ön töltött el egy szezont a gárdával, ráadásul éles meccsen is csak ön látta őket kettejük közül. Meg tudná mondani, hogy a „tavaszi" PMFC-nek miben kellene leginkább másnak lennie, mint amilyen az „őszi" PMFC volt?

- Én úgy látom, hogy mentálisan kellene a legtöbbet fejlődnünk, a mainál erősebb csapategység ugyanis nagy lendületet adhatna a további munkának. Kicsit szakmaibb szemmel nézve, a góllövés terén állunk legrosszabbul. Ha a Gyirmótot, vagy akár a tavalyi Pápát vesszük példaként, ott a legjobb két góllövő bőven harminc fölött termelt, a mi aktuális házi gólkirályunk, Lovrencsics Gergő nyolcnál jár. Mindkét hiányosságunkat igyekezni fogjuk házon belül is javítani, ám egyre inkább úgy tűnik, egy rutinos, érett, „biztos lábú" csatár igazolása elengedhetetlen lesz a bajnoki cím elnyeréséhez. Ám ne feledjük az őszi nagy sérüléshullámot sem, az már önmagában hatalmas előrelépés lehet, hogy betegeink, sérültjeink gyakorlatilag vagy felgyógyultak, vagy a rehabilitáció végén járnak, így a tavaszi rajtot már egy sokkal erősebb gárdával várhatjuk.

Sz. Zs. - Fotó: Dittrich Éva