Rácsapta az ajtót a PMSC játékosaként Garamira Takács Lajos, a Mohács jelenlegi trénere

A képek megremegtek, a vakolatdarabok hullásnak indultak, az ajtókeret meg repedezni kezdett. Pedig nyoma sem volt földrengésnek, csak Takács Lajos labdarúgó csapta be erélyesen az edzői öltöző bejáratát. Nem mai történet ez, a főszereplője napjainkban cseppet sem haragszik Garami József mesteredzőre. De az Old Trafford stadionba, Manchester városába, azóta sem jutott el a futballista. Pedig vele - szerinte - verhetőek lettek volna a „Vörös Ördögök". Hiába, ért a futballhoz! 

Bárki bármit mondhat Takács Lajosról, azt még az ellenségei is kénytelenek elismerni, hogy szeretett sportágában nagyon otthonosan mozog. Volt aktív játékos, edző, néző, szakértő, minden, ami ilyen szinten elvárható. De nem csak a világklasszisok mozgását lesi, a Baranya megyei I. osztályban szintén kiválóan látja át a dolgokat.

- Egy edzőről a játékosok néhány edzés után „leveszik", ha nem ért a feladatához - jelentette ki Takács Lajos, a PMSC egykori középpályása. - De akkor még szó sincsen a mérkőzésről, ami előtt el kell mondani a csapat tagjainak, mire számíthatnak. Lehetőség szerint minden szituációra fel kell őket készíteni.

- Olyanra is, ha kimaradnak a keretből.

- Megérkeztünk, helyben vagyunk. Valóban, 1990 őszén, Garami mester nem vitt ki Angliába, a Kupagyőztesek Európa-kupájának (KEK) első fordulójában egy találkozóra, pont a Manchester United ellenében. Abban a másodpercben, a bejelentést követően az edzői szobából kissé hangosan távoztam. De meg is lett a böjtje, fél évig a tartalékoknál kaptam csak mezt. Ma már kissé másképpen látom a dolgokat, de akkoriban egy ilyen túra minden pécsi játékos álmainak színháza volt. Erről én lemaradtam.

- Haragszik még a szakvezetőre?

- Már egyáltalán nem. Hozzáteszem, pályafutásom során messze a legfelkészültebb szakember volt Józsi bácsi. De azt azért nem tagadhatom, szerintem velem nem kaptunk volna ki, mi több, nyerünk. Persze, ez csupán tréfa, de a képzelet világába még bőven belefér.

- Némileg ismerve a természetét, elárulhatná, mindig a „zsiványok" közé tartozott?

- Ez csak természetes. Ha balhé, galiba, tréfa volt az öltözők környékén, akkor gyakran emlegették a nevemet. Egyszer például alaposan melléfogtam, egy cimborával közösen. Pakson, edzés előtt átöltöztünk, majd minden szekrényt bezártunk a kulcsokat meg szándékosan összekevertük. Arra azonban nem gondoltunk, hogy ha csak mi ketten vagyunk dresszben, csukában, akkor az kész lebukás a sok civil között. A tréning elmaradt, győztük kiválogatni a zárakhoz illő kulcsokat, ráadásul jól meg is büntetett minket a főnök. Mindegy, megérte! Ha kellett télen olyan csomót kötöttünk a társunk melegítőszárára, hogy gatyában készült a bajnokira. Máskor meg a masszőrrel összefogva, a gyúrás alatt lévő társunkat kenettük be olyan krémmel, ami az izzadtság hatására hatalmas vérbőséget okozott, de már a pályán. Így legalább nem kellet futásra biztatni a jó barátot, mert ment magától le-föl.

- Szép példát mutat a mai tanítványainak.

- Erre az a válaszom, mi még egykoron nem a telefonjainkat nyomogattuk megállás nélkül, hanem egymással beszélgettünk, haverok voltunk, minden ugratás ellenére. Ráadásul nem bottal ütöttük a labdát, akadtak kiugró sikerink is. Emellett nem baj, ha ismerem a trükköket. A „spiritusz" nálam inkább előnynek számít, nem űzöm tűzzel-vassal a vagányokat. Nyilván, ismerve a határokat, hátha az érintettek is olvassák, amit mondok.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva