Sztárokkal és az NB III-ban is dolgozott a pécsi edzőlegenda fia, Garami Zsolt

2024. július 02. kedd 13:13

Sztárokkal és az NB III-ban is dolgozott a pécsi edzőlegenda fia, Garami Zsolt

Négyéves korától kezdődően szinte labdarúgó-öltözőkben nőtt fel Garami Zsolt, akinek focistaként néhány meccs jutott ugyan jutott az NB II-ben, stabilan azonban „csak" a harmadik vonalban játszott. Belekóstolt az üzleti világba, egy kiemelkedő forgalmú céget vitt, megalapította az ország első budapesti focisuliját, hosszú éveket dolgozott személyi- és erőnléti edzőként, utóbbiként Mészöly „Kiskavics" Géza segítőjeként, aztán a Pick Szeged kézilabda akadémia alapító tagja és vezető erőnléti edzője lett. A labdarúgásban és a kézilabdában is vezető pozíciót töltött be a 18-19 éveseknél az Európa bajnokságokra készülő válogatottak erőnléti szövetségi edzőjeként. Legutóbb Komáromban az NB III-as labdarúgócsapat megbízott vezetőedzőjeként tevékenykedett, ahol a kieső, 15.-ik helyen álló csapatot az őszi szezon végére a 8-ik helyre kormányozta. A megállapodás csak a 2023/24-es őszi szezonra szólt, a tavaszt erőnléti edzőként folytatta. Lapunknak adott interjújában Garami Zsolt - akivel a sportbarátság okán tegeződünk - arról is beszélt, hogy Pécsre sosem hívták dolgozni, valamint arról is, hogy mennyire volt nehéz a pécsi edzőlegenda, Garami József fiaként a pályán és az oldalvonal mellett helytállnia.

 



- Az életedről nemhogy egy cikket, könyvet is lehetne írni, olyan sok mindennel foglalkoztál, s még hol a vége. A Garami családban cseperedve kódolva volt, hogy a sport határozza meg az életed?


- Nem feltétlenül, kényszer legalábbis egyáltalán nem volt. Az öcsém például teljesen más irányba indult, ma sikeres állatorvos Pécsett. Mindkét szülőm pedagógus volt, az, hogy tanulunk, nálunk alap volt. Apámat napközben teljesen lekötötte a munka, sokat vállalt, de egy kivételes utánpótlás-bázist alakított ki, kiváló kollégáival. Uránvárosban laktunk, ahogy végeztem a tanulással, mentem le a többiekkel focizni, egészen addig, amíg sötétedéskor a szülők meg nem jelentek, hogy menjünk most már fel, vacsora, majd alvás. Négyéves koromtól kezdve kis túlzással mondhatni, hogy az öltözőkben nőttem fel, rengeteg későbbi kiváló játékossal próbáltam gyermekként labdázgatni és ez nekem meghatározó élmény volt. Éreztem, tudtam, hogy ez az én világom, később pedig azt is, hogy edző szeretnék lenni, gyerekekkel foglalkozni, szinte magától értetődő volt, hogy a Testnevelési Főiskolára vágytam, és sikerült is bekerülni.

- A játékos-karriert könnyen el tudtad engedni? Mennyire volt nehéz a vezetékneveddel érvényesülni.

- Borzasztóan nehéz volt, de ezzel nemcsak én voltam így, hanem több neves edző fia is átélte ezt. A Garami név, miatt mindig számolnom kellett azzal, ha valahova mentem, hogy összesúgnak, s nem is csak a hátam mögött, hogy „biztos azért van itt, mert ideszólt az apja". Ilyenről pedig egy szó sem esett köztünk, sem akkor, sem később. Én mindig csak oda mentem, ahova hívtak. Apámnak és nekem sem fordult meg a fejünkben, hogy ebben a témában az ő hátán mászom meg a ranglétrát.
Egyébként egyszer erről szinte azonos időben, de más lapban jelent meg egy-egy riport mindkettőnkkel, ahol apám nagyon keményen kijelentette, hogy ez nálunk elképzelhetetlen, de bízik benne, hogy nagyobb feladatokkal is megtalálnak majd. Nem beszéltünk össze, de ugyanezt mondtam én is, nem láttam előnyét, csak hátrányát annak, ha apa és fia együtt dolgozik egy csapat felkészítésében. Magam akartam én is boldogulni. A focira visszatérve: azt azért tudtam viszonylag könnyen elengedni, mert ahol tudom, hogy első nem lehetek, csak, mondjuk harmadik, azt nem tudom teljes elánnal csinálni. Beláttam, egyszerűen nem vagyok a legmagasabb szinten elég jó, igaz, akkoriban, a 80-as években óriási tehetségek játszottak a mezőnyben. Néhány NB II-es meccsem is volt, de a harmadik vonalban több évet eltöltöttem, nagyon szerettem, sok korábbi válogatott játékossal játszottam együtt, de tudtam, nekem más az utam. Huszonhat éves voltam, amikor az akkori csapatomnál vezetőedzői posztot kínáltak nekem, de akkor azt nem fogadtam el, a megfelelő jövőkép hiánya miatt.

- Az üzleti világban is kipróbálhattad magad.

- Igen, egy sikeres céget vittünk az akkori feleségemmel, nagyon jól ment az üzlet, egyszer azonban annak is vége lett, majd visszataláltam hivatásszerűen is a sporthoz. Odahaza pakolgattam a dolgaimat, amikor egyszer csak kezembe került az irataim közül a TF-es diplomám. Ezt egy jelnek fogtam fel, és azonnal a sport területén kerestem feladatot. A diploma birtokában elvégeztem egy személyi edzői iskolát, két éven belül egy máig is működő fitneszhálózat szakmai igazgatója lettem, 36 edző munkáját koordináltam, a saját edzéseim mellett.  Aztán egy véletlennek köszönhetően összehozott a sors Mészöly Gézával. A focisulijának keresett budai bázist így eljött hozzánk és épp erőnléti edzést tartottam, amit végignézett, majd szólt, hogy beszéljünk. Így ismertük meg egymást. Az Újbuda csapatának stábtagja voltam, köszönhetően Kenyó Zoltánnak, aki felfigyelt az ottani munkámra és felkért erre a feladatra.


- Kiskaviccsal évtizedekkel azt megelőzően, a pályán is találkoztatok ifistaként.

- Na, igen. Kérdeztem is apámat, hogy vajon ő mire juthat a pályán. Apám pedig azt mondta, ebből a srácból válogatott futballista lesz. Nem tévedett akkor sem, hihetetlen, hogy mindenkiről meg tudta mondani, lesz-e belőle valami.

- Szóval - fradista barátaink kedvéért említsük így is - „Gézafiammal" kezdődött az erőnléti tréneri karriered.

- Ezt a kis csipkelődést értem, de Géza szerintem nagyon szimpatikus ember és kiváló edző. Mivel addig harmadosztályban dolgoztam, azt kérdezte tőlem, problémát okozna-e a focisulijában 8-18 éves korig foglalkozni? Nekem? Harminc évet töltöttem a pályákon és környékükön. Így aztán belevágtunk a közös munkába. Karrierem nagy lépéseit valóban vele együtt tettem meg. Komoly szerepvállalás volt, amikor precíz, nyolc korosztályt átfogó rendszerben kellett dolgozni, majd jött az U19-es válogatott, aztán az akkor NB I-es Haladás, majd a Győri ETO.

- Amit az utánpótlás-válogatottnál és a Haladásnál is folytattok.

- Ott is. Szombathelyen a klub történetének második legszebb eredményeit értük el,(5. és 6. hely) de az edzősködés olyan szakma, hogy néha a legnagyobb siker is kevés a folytatáshoz. De az élet már csak ilyen, mindig jön valami új. Csodálatos éveket töltöttem a Pick Szegednél, a kézilabda akadémia alapító tagjaként, majd vezető erőnléti edzőjeként.

- Labdarúgásban vezetőedzőként pedig legutóbb az NB III-as Komáromnál tevékenykedtél.

 

- Nagyon rosszul állt a csapat, amikor átvettem, az utolsó előtti, abszolút kieső helyről nem tudtunk elmozdulni. Az Őszi szezonra kaptam felkérést, és pont a mezőny felén, a 8. helyen zártuk a szezont, ez szerintem önmagáért beszél. A tavaszi szezonban visszatértem az erőnléti munkámhoz, majd nyáron lejárt a szerződésem és nem hosszabbítottam.

- És most? Hogyan tovább?

- Egy ígéretes teniszezőnő felkészülését segítem, de kevesen tudják, hogy golfjátékosokat is edzek, akik legutóbb egy világkupán csípték meg a harmadik helyet.

- Na és Pécs? Nem vágysz haza? A labdarúgócsapat háza táján bőven lenne
tennivaló.

- Olyan régen, negyvenkét éve eljöttem már a városból, hogy kis túlzással néha már gondolkoznom kell, merre van az az utca, amit keresek. Persze, mindig jó itthon lenni, amikor tehetem, jövök is. Igyekszem édesapámat segíteni, aki már a 85. évében jár és egy hónap múlva szeretnénk is ezt egy kis ünnepléssel színesíteni.

- Ne hagyd már ki a ziccert!

- Válaszolok erre is, persze. Nem érzem, hogy ziccerben lennék, ez mindig vagy szinte berobban, vagy teljes csönd van körülötte. Az igazság az, hogy Pécsről sosem kerestek, nem is tudom, nem is érzem, hogy jó lenne-e ez. Úgyhogy Pécsen csönd van körülöttem. Meg aztán, amit már korábban említettem, én mindig csak oda mentem, ahova hívtak, nem jelentkeztem be sehova. A feladatok, ahogy eddig, ezután is megtalálnak, legalábbis remélem.

 

Máté Balázs - Fotó: Löffler Péter