Emlék arról, aki csak ott volt

Egy esetlen, kicsit ütődött, bárgyúságában is bűbájos, elhízott háborús golyófogó szobrot kapott szülőhazájában. Nem, nem a helyi viccpárt állított mementót a zsigeri balfékségnek, nem tartanak torztükröt a regnáló hatalomnak, hanem csak emlékeznek.

Egy mérhetetlenül egyszerű, esendőségében is halhatatlan kisemberre, nemzetük szimbolikus alakjára, aki a vérzivatarban is ember, derűs és bölcs kis porszem maradt.

Valószínűleg a szoboravatáson nem volt semmiféle különleges csinnadratta, hókuszpókusz, masírozás, meg díszsortűz. Az emblematikus alak nem is a főváros legszebb és legforgalmasabb terére került, hanem egy kis falucska fogadta be, ahol mostantól büszkén domborodik. Alakjához nem illene se páncél, se szablya, s nincs messzenéző büszke tekintet, markáns vonásokkal turbózott nemes arcél sem. Pedig háborús hősnek is mondhatnánk az illetőt, hiszen a nagy nemzeti író remekművében száz évvel ezelőtt végigpendlizte az első világégést.

Nem volt heroikus ikon, nem lett mártír, csak úgy ott volt, kérem szépen. Ment és csinálta, amit kellett, próbált élni és túlélni, olyan volt, mint a többi sokszázezer és millió, akinek nem volt más választása.

Mindezek dacára - vagy éppen ezért - világhírű lett, aranyköpéseit, tetteit és elfogyasztott söreit mindenütt jóleső érzéssel emlegetik. Nem kapott glóriát, nem magasztalták az egekig, majd egy generációval később nem derítettek ki róla semmi gyalázatost, s persze senkinek se jutott eszébe néhány évtized múlva, hogy újra piedesztálra emelje megint.

Emlékezni sokféleképpen lehet. Pátosszal, fanfárokkal, közösen milliókkal, - vállalva a nyilvánosság minden ódiumát, az éljenzőket, a valamiért tiltakozókat, a lakájok dicshimnuszát, a protestálók dühödt acsarkodását, vagy éppen egyedül, saját emberségünk intimitásában. 

Csak méltósággal tegyük, mint ahogy ezt cseh barátaink tették kultúrájuk szimbolikus alakjával Svejkkel, a derék katonával a dél-csehországi Putimban.

Bizony, így is lehet...

Kőhalmi Endre