Pécsi Arcok - Bertók László csak a dolgát tette

- Milyen díszpolgárnak lenni?
- Nem volt ez benne az én látókörömben, meglepetésként ért a polgármester levele a nyár elején, amelyben gratulált a címhez. Úgy éreztem hirtelen, hogy nem tettem én semmi különöset, csak a dolgomat végeztem a legjobb tudásom szerint, íróként, szerkesztőként, s korábban könyvtárosként is - máshoz igazán sohasem értettem. A politikával sem foglalkoztam. Úgy érzem, hogy a város polgáraitól kaptam ezt a címet, akiket a képviselők az önkormányzatban képviselnek. S hogy az én elismerésem a helyben születő irodalom kitüntetése is. Próbálom továbbra is úgy végezni a dolgomat, ahogy eddig, s amíg írni tudok, addig írok.

- Említette, hogy a politikával nem foglalkozik, de a közélettel sem? Az EKF ma meghatározza a pécsi közbeszédet.
- Elég tág terület és fogalom ez. Úgy gondolom, hogy az is közéletinek tekinthető, hogy több országos folyóiratban rendszeresen megjelennek az írásaim, irodalmi esteken veszek részt, író-olvasó találkozókra járok. Az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése után már láttam, hogy a program rengeteg gyakorlati munkával jár, amely inkább menedzsereket kíván. Ám az EKF-nek van egy tartalmi része is, amelyben természetesen részt veszek, például azzal, hogy irodalmi esten szerepelek. Vagy miután egy müncheni költőnő lefordította a legutóbbi könyvemet, el tudom képzelni, hogy a két kulturális főváros, Essen és Pécs kapcsolatában ez, a Hangyák vonulnak című kötetem is szerepet kapjon. Bármit is olvasok és hallok az EKF-ről, az a véleményem, hogy immár akárki is csinálja és vezeti a programot, ha nem sikerül, most már az egész város viszi el a balhét. Itt vagyunk 2010 küszöbén, tehát aki még tud tenni valamit, annak mindenképpen mozdulnia kell. Szorítok, hogy sikerüljön.

- Honnan ered a könyvek szeretete?
- Otthon gyerekkoromban a Biblia, az énekeskönyv, meg az evangélikus naptár volt csak. 1944-ben, amikor a front elől elmenekültünk a közeli Szőkedencsre a nagyszüleimhez, az ottani tanítónő adott egy Verne-könyvet és egy mesekönyvet. Aztán a vései elemiben a tanítómtól kaptam egy Jókait. A csurgói gimnáziumban meg már a könyvtárból hordtam a könyveket. 1951-ben vettem az első sajátot, egy Petőfi-kötetet, ma is megvan. Az érettségi után az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-könyvtár szakára jelentkeztem, de nem vettek fel. Szüleim parasztemberek voltak, tájékozatlanok az effélében, ezért a gimnáziumi tanáraim javasolták, hogy ha mindenáron költő akarok lenni, amiből megélni nem lehet, akkor legyek könyvtáros. Nem sokat tudtam erről a szakmáról. A szülőfalumban, Vésén, amikor könyvtáros voltam már, sokan még akkor is azt hitték, hogy könyvesboltban dolgozom.

- Mikor jelentek meg az első költeményei?
- Későn kerültem bele az irodalmi életbe, annak ellenére, hogy az első verseim már harmadikos gimnazista koromban megjelentek a pécsi Dunántúl című folyóiratban. Egy évvel előtte diáktársaimmal, a tanárok tudta nélkül, Vadvirágok címmel indítottunk már Csurgón egy folyóiratnak nevezett gépiratos lapot. Irodalmi kört is alapítottunk. 1952-ben ugye, a legsötétebb Rákosi-korszakban, amikor mindkettő tilos volt. Az Arany János Irodalmi Kört alapító „okiratunkba" még azt is belevettük, hogy „ha valamelyikünk írása miatt bajba keveredik, a segítségére sietünk". Ez aztán, három év múlva, még az ávósoknak is nagyon megtetszett. Nos, amikor a tanáraink megtudták, hogy mit művelünk, a kört is és a Vadvirágokat is megszüntették. S megalakult, tanári felügyelettel a Csokonai Irodalmi Kör. Az ezt felügyelő tanárunk küldte el a kör hat tagjának két-két versét Pécsre. Ebből a csomagból választották ki az én két versemet, amelyik a Dunántúlban, a Jelenkor elődjében 1953-ban megjelent.

- Az írásai bajba is sodorták...
- Miután nem vettek fel az egyetemre, írtam néhány kemény, rendszert bíráló verset. Nem jelentek meg sehol, de elküldözgettem őket a barátaimnak. Köztük volt az Átok című is, amelyben többek között megátkoztam Rákosit, mondván, hogy „kígyó másszon kopasz feje alá éjjel, sose haladhasson egy úton a néppel..." S közben, 1955 januárjában Nagyatádon megalakítottuk az Ady Endre irodalmi kört, ahol nem csak versekről, hanem a politikai helyzetről is szót váltottunk. Valaki hallgatózott, így egyik társam fiókjában meg is találták lázadó verseinket. 1955 augusztusában vitt el bennünket az ÁVH. Összeesküvéssel gyanúsítottak, fegyvereket kerestek rajtunk. De csak verseink voltak. Mégis, folyamatos államrend elleni izgatás vádjával elítéltek bennünket. Én nyolc hónap börtönt kaptam. Közel négy hónapot ültem le belőle.

- A forradalom idején élt először Pécsett. 
- Húszéves voltam, 1956 júniusában behívtak katonának. Kővágószőlősre hoztak az uránbányához, de nem a mélybe, hanem a felszínre, segédmunkásnak. A katonakönyvem szerint építőhonvéd voltam, de amúgy csak munkaszolgálatos. Az 56-os forradalom napjaiban, október végén gyalog bejöttünk a városba tüntetni, de a Kórház téren már vártak a géppisztolyos ávósok. Előbb a Légszeszgyár utcába, majd az „Áper"-laktanyába vittek bennünket. Két vagy három napot töltöttünk ott bezárva. Akkor laktam először Pécsett. Miután kiszabadultunk, Szőlősön megalakítottuk a katonatanácsot. A forradalom leverése után leszereltek bennünket, megszűntek ezek az alakulatok. A szülőfalumban, Vésén éltem, paraszt, napszámos voltam. De sokat olvastam, s könyveket is vettem. 1957-ben még az akkor indult Élet és Irodalmat is megrendeltem. 1959-ben vettek fel Nagyatádra segédkönyvtárosnak. Ekkor már újra írtam, a Jelenkorban is megjelentem, s kapcsolatba kerültem pécsi irodalmárokkal.

- Milyen nyomokat hagyott az életében a börtönben töltött idő?
- Naivak voltunk, szinte gyerekek még. Petőfi azt írta, hogy akasszátok föl a királyokat, s azt hittük, hogy mi is írhatunk ilyesmiket. Sőt, hogy efféléket kell írnunk. Ez a költő dolga. Az ÁVH pincéjében lettem felnőtt. Úgy látszott, oda a továbbtanulás lehetősége. Csak később, munka mellett, levelezőn tudtam elvégezni először a pécsi tanárképzőt, majd a budapesti egyetemet... Nem írtam verset sem néhány évig. Lassan kezdtem újra írogatni, hiába mondta édesanyám, hogy "ha becsuknak miatta, akkor ne írj fiam". Lassan megtanultam az öncenzúrát is, s az olyan nagy költőktől az áttételes, a képes beszédet, amilyen például Nagy László is. Lelkileg igazán csak 1990-ben szabadultam fel, amikor semmissé nyilvánították 1955-ös ítéletemet. A börtön után még húsz év múlva is, ha egy rendőrt megláttam, átmentem az út túloldalára.

- Korábban azt nyilatkozta, hogy negyven-negyvenöt éves korában találta meg saját hangját. Miért?
- A meghurcoltatás következményei, a nappali egyetem vagy főiskola kimaradása az életemből, az útkeresésből adódó bizonytalanság, s alkati dolog is belejátszhatott, de úgy éreztem, először emberként kell felépítenem magamat. Megismerni, aki vagyok, lettem, maradtam, lehetek, akit vállalni tudok, vállalnom muszáj. Ez először 1981-ben, az akkor megjelent Tárgyak ideje című verseskönyvemben volt együtt, látszott meg. A folyamatos tanulás és önvizsgálat, valamint Csorba Győző, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János hatására jutottam el a népi szürrealizmustól, az impresszionista versektől a gondolati líra világába. 1982-ben megkaptam a József Attila-díjat, ez is önbizalmat adott. A városi könyvtár igazgatói posztjáról is lemondtam, hogy időm nagyobb részében azt csinálhassam, amit szeretnék. Félállásban maradtam a könyvtárban, és egészen nyugdíjas koromig bibliográfiákat készítettem jeles pécsi írókról, költőkről.

Kép és szöveg: B. M.