- Beregszászon született, hogyan került át Magyarországra?

- Édesapám a helyi sajtóban sokszor szót emelt a magyarság mellett, majd a háború alatt, 1945-ben édesanyám tartva attól, hogy ebből még bajunk lehet, úgy gondolta: áthoz minket két testvéremmel együtt Magyarországra. Így kerültünk Kaposvárra. Ott is végeztem el a gimnáziumot. Bár a kinti, kárpátaljai rokonság is elhagyta azóta Ukrajnát, máig tartom a kapcsolatot a szülőföldemmel. Egy harmincfős orvoscsoporttal, egy karitatív szervezettel ugyanis rendszeresen járunk vissza gyógyítani Beregszász, Ungvár és Munkács kórházaiba. A csoporttal úgy kerültem kapcsolatba, hogy amikor 89-ben először jártam Amerikában, megismerkedtem az ottani magyar emigrációval. Bennük nagyon erősen élt és él a magyarságért való tenni vágyás, létre is hoztak egy alapítványt, amely a rendszerváltás után tíz évig idehaza tevékenykedett, de amikor hazánk talpra állt, a tevékenységüket áttették Kárpátaljára.

- Járt márt Amerikában, Hawaiion, a Fülöp-szigeteken... Csak a munkája miatt utazott ennyit, vagy volt ennek más oka is?
- Mondhatom, világjáró vagyok. Minden onnan indult, hogy szerettem volna a magyar ortopédiát bevezetni a nemzetközi tudományos életbe, s egyben nemzetközi tapasztalatokat is szerezni. Annak idején ez még zárt világ volt. Írtam egy levelet az amerikai ortopédiai társaság elnökének, amelyben kértem, segítsen kijutnom szakmát tanulni az Államokba. A válasz: mehetek, és tartsak előadást négy egyetemen, köztük a bostoni Harwardon is, valamint töltsek el mindenütt egy hetet. Ekkor rengeteg barátot szereztem és később a kapcsolaton keresztül több kollégám is - ösztöndíjjal - kijuthatott tanulni. Bátyám is járja a világot, hiszen az angol kereskedelmi tengerhajózásnál húsz éve parancsnok. Utazásaink során valahogy mindig érintettük egymást: tavaly például én Tajvanon voltam egy konferencián, ő pedig a Fülöp-szigetek mellett, a Malaga-szorosban. Hívott, hogy találkozzunk, ám négyezer kilométer választott el minket. Ennek ellenére mégis összejött a dolog, öt napot tölthettem el a hajóján.

- Miért választotta az orvosi pályát?
- Nem emlékszem a "megvilágosodás" pillanatára. Már gyermekkoromban is orvos szerettem volna lenni, és amióta léteztem midig is ezt mondtam szüleimnek. Hogy mégis miért? Talán a humán kapcsolatok iránti érdeklődés állhat a háttérben, ugyanakkor szüleimnek sok orvos barátja volt.

- Hogyan látja az egészségügy mai helyzetét, s milyen emlékei vannak a kezdetekről?

- Nincsenek rossz emlékeim, bár a korábbi barkácsműtétek tömegét mára szerencsére felváltották a hihetetlenül precíz beavatkozások. Magyarországon a modern eszközök hiányát mindig is az orvosok tudása pótolta. Talán jobb is volt, mint most. Jelenleg társadalmi, politikai, gazdasági és etikai válság is van: mindezek együttes megjelenése óriási problémát okoz, és elsősorban a lelkekben. Érezhető ez a fiatal kollégák elvándorlásán is. A leépítések miatt megnövekedett az orvosok, az ápolók munkája, a fizetés meg nem emelkedett, mindez együttesen kedvetlenné tette őket. De ez igaz az egész szellemi szférára: a tanárokra, a művészekre és sorolhatnám.

- Milyen új eljárásokat alkalmaznak Pécsett?

- Az egyik legújabb eljárás a csípőízületen a minimál invazív beavatkozás: egy néhány centis vágással operáljuk meg sérült részt, amelynek következtében nem maradnak hegek. Az eljárás betanítására sok helyre hívnak. Nagyon sok olyan gyermekortopédiai műtétet is végzünk - ezt Amerikában tanultam -, amelyek során csak néhány ponton nyitjuk meg a bőrfelületet. Évente húszezer milliliter bioaktív csontot ültetünk be, emellett porcsejt transzplantációt is végzünk, s immár a második pácienst is ezzel a beavatkozással műtöttük meg – ezt a munkát az utódom, dr. Illés Tamás folytatja. Magyarországon a gerincferdülések műtéti korrekciójának nyolcvan százalékát is Pécsett végzik el . Másrészt egy kétmilliárdos forgalmat bonyolító egri finommechanikai cég felkért arra, hogy egy magyar protézis-család megalkotásában részt vegyek. Túl vagyunk az első beültetésen, s immár a termék kereskedelmi forgalomba helyezése előtt állunk. Ezzel is sok munkám van...

- Tavaly kérte a nyugdíjaztatását. Miért?

- Hatvanöt éves kor után a törvény értelmében nem lehettem volna klinikaigazgató, bár hetven éves koromig dolgozhattam volna professzorként. Ám a nyugdíj mellett így is rengeteg szakmai feladatom van. Hogy valamivel több szabadidőm legyen, ezért úgy gondoltam, emeritusként, kissé csökkentett üzemmódban végzem majd egyetemi munkámat. Másrészt, azért is döntöttem így, mert ha magamat úgymond kivonom az egyetemi büdzséből, akkor két fiatalt felvehetnek a helyemre. Az más kérdés, hogy én kértem nyugdíjaztatásomat, később viszont az én korosztályomat nyugdíjaztatták.

- Vannak kedvenc helyek, ahol szívesen megpihen?

- A hobbim az élet, nem hiszek abban, hogy egyetlen hobbi létezik, hiszen az akkor inkább menekülés. Az élet alatt az ember és a természet egységét értem. Az emberi kapcsolatok alatt egy széles család életet értek, szülői mintát követő gyermekeket. A természet: a kert, a Balaton, és a világ szépségei. Kertes házban lakom, rengeteg időt töltünk a családdal kertben...Balatonszemesen harminc évvel ezelőtt építettünk egy nyaralót, amely azóta a barátok, és a rokonság találkozóhelye.

- Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

- Néhány éve úgy gondoltam, hogy ha nem leszek már igazgató, akkor szeretnék többet lenni a Balatonon, és olvasni, hisz korábban sokszor csak repülőn jutott erre időm. Szeretném elolvasni Esterházy Péter Harmonia Caelestisét és Kiszely István magyarságtörténetét, hisz nyaranta mindkettőbe belefogok, de az elfoglaltságaim miatt eddig nem jutottam a könyvek végére. Szeretem a dél-amerikai irodalmat, Marquezt, és a cseheket, Hrabalt és Kunderát. Így ők is várnak rám. És hát ott van még a zene is...

Kép és szöveg: B. M.