Pécsi Arcok - Ujvári Jenő: "Nem vonulok vissza"

- Júliustól nem vezeted már a társaságot, holott talán életed legfontosabb eredménye, hogy segítségeddel lehetett része Pécs a világörökségnek. Valóban ez volt a csúcs?
- Való igaz, hogy nagy munka, óriási küzdelem volt, amíg Pécs kivívta a címet, s ezért is szerettem. Ennek ellenére életem más időszakaira is jó szívvel gondolok vissza, ahol szintén sok erőfeszítésre volt szükség: a tanárképző főiskola közművelődési tanszékének egyik alapítójaként azon fáradoztunk, hogy kimozdítsuk az embereket a szellemi eltunyulásból. Aztán a megyei múzeumhálózat vezetőjeként, éppen abban az időszakban, amikor a legjelentősebb mennyiségi fejlődését élhette át a rendszer, szintén nagy feladatokat kellett megoldanunk. De a legtöbb harcot politikusként kellett megvívnom egy nagyon érdekes, átmeneti korban.

- Akkor is a kultúra volt, feltételezem, a fókuszban. Miért volt nehéz a feladat?
- Örökösen nagy kérdés, hogy a múlt felhalmozott értékeiből mennyit szükséges megtartani. Nehéz kiszámítani ugyanis, hogy az új szellemi, kulturális folyamatokat hogyan illeszthetjük hozzá örökségünkhöz. Nagyon tapintatosan, de olykor nagyobb vitákat kiváltva lehet csak a kérdéskör mentén intézkedni.

- Ha a kitüntetéseidet nézzük, értékesnek ítélik az erőfeszítéseidet a külső szemlélők is.
- Igazából csak fiatal koromban érdekeltek a díjak, az idő tájt vágytam csak elismerésekre. Ma is elégedettséggel, örömmel tölt el ugyanakkor, ha megtisztelnek. A valódi elismerés nem ezekben a díjakban testesül meg számomra, hanem abban, hogy számítanak a munkámra a mai napig. Legutóbb pedig - amikor bejelentettem, hogy nem maradok a társaságnál - egy negyven fős csapat érkezett hozzám a múzeumtól, mert ők is méltóképpen akartak elbúcsúztatni.

- Igazi búcsúzásnál azért még nem tartunk. Gondolom, aktív maradsz még a közművelődés területén.
- Tervek sokaságával él az ember egészen a haláláig. Így a társaságtól távozva több időt szentelhetek a Pécs Monográfia Alapítványnak, amely 2010-re valószínűleg meg tudja jelentetni a város a kezdetektől máig tartó történetének első kötetét, amely a török időkig állít tükröt közös múltunknak. Aztán ott a horvát-magyar alapítvány, s szerencsére az élet más területein is számítanak a segítségemre. Ez pedig jó dolog, hiszen a kultúra terjesztése soha nem állhat meg.

- Nehezedhet ugyanakkor. Mennyivel más ma magas kultúrát közvetíteni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt?
- Az értéktelenebb tömegkultúra elburjánzásával kell felvennünk a harcot, de esélyeinket némiképp növelheti, hogy az ország lakosságának legalább harmada igenis fogékony a komoly művelődésre. Nem is rájuk, hanem a fennmaradó kétharmadra kell koncentrálni erőinket. Az új korban megjelenő technikai eszközöket azonban nem csak a tömegkultúra tudja használni, hanem a művelődési intézmények is, így csak rajtunk múlik, miként élünk a lehetőségekkel. Ugyanakkor az igényeket is ki kell elégítenünk, s meg kell találnunk a módszert, amellyel a magas műveltség könnyen fogyaszthatóvá válik, s használható lesz. Én továbbra is reménykedem, még ha az újfajta közegben sok a bizonytalanság is.

- Pécs öröksége szerinted mennyiben él az itt lakókban?
- Úgy veszem észre, hogy az emberekben tudatosult a múltunk. A legegyszerűbb pécsinek is a vérében van, hogy mi is volt ez a város majdnem kétezer évvel ezelőtt. A gyermekek is úgy nőnek föl, hogy pécsiségükben helye van a római vagy éppen a török kornak, ráadásul ezt a remek imázst messze földön terjesztik is.

Kép és szöveg: Korb Zoltán