Pécsi Arcok - Egy élő legenda: Tillai Aurél

- Miért a zenei pályát választotta?
- Gyermekkoromtól zongoráztam, s mikor bekerültem a cserkészek közé, úgy tíz esztendősen, akkor szinte odalöktek, hogy énekeljek nótát a tábortűznél. És azért a megfelelő hangot meg kellett adni, kicsit vezényelni is. Teljesen spontán volt tehát, hogy zenei pályán induljak. Édesanyám templomi kórusban énekelt nyolcvan éves koráig, de még két évvel a halála előtt, kilencvennyolc évesen is hallottam, ahogy szenténekeket dalolt - talán kicsit az egyedüllétet űzve, és kicsit az Istennel is társalogva. Édesapámtól rengeteg népdalt tanultam. Felmenőitől tanulta meg az azóta megszűnt népdalvilágot, annak ellenére, hogy akkoriban inkább már a magyar nóta volt divatban. De később is csak azért kerültem zenei pályára, mert bár a főiskola elvégzése után hívtak a nyelvészeti tanszékre is, tanársegédnek, de az ének-zenén volt üresedés.

- Kodály Zoltánnal is találkozott. Milyen kapcsolata volt a zeneszerzővel?
- Köztudott, hogy Kodály érzelmeit alig mutatta ki, távolságtartó és szigorú volt. Mikor egy 1963-as koncerten az általa megzenesített Liszt Ferenchez című Vörösmarty-versnek ahhoz a részéhez értünk, hogy „Hírhedett zenésze a világnak, Bárhová juss, mindig hű rokon", akkor állítólag olyan átéléssel énekelt a kar, hogy ő, a világ egyik legnagyobb zeneszerzője, egy könnycseppet is elmorzsolt. Majd feljött a színpadra, s kezet fogva velem azt mondta, amit itt közösen csináltak, azt életük végéig próbálják megőrizni. Ez a mondata küldetéstudatot jelentett: tudtam, nekem az feladatom az életben, hogy a fiatalokat a zene szeretetére neveljem. Egy ideig felesége is tanítványom volt.

- Annak idején beleszóltak a repertoárba?
- Igen, ezt a következő történet jól példázza. Először a színházzal szemben található Fegyveresek Erők klubjában kapott helyett kórusunk, ahol egy madrigál estet szerettünk volna tartani. Közöltük is szándékunkat a művelődési ház akkori vezetőjével, aki azt mondta, hogy mivel a madrigál egy letűnt polgári műfaj, ezért csak akkor engedélyezi az estet, ha mozgalmi dalokat is éneklünk. Erre nem voltunk hajlandóak, így a koncert elmaradt. A vallásos énekekbe állandóan belekötöttek, pedig valójában a kórusirodalom háromnegyedét ezek a művek teszik ki. A hetvenes évek végén azért enyhült a légkör.

- Milyen volt az akkori közönség viszonya a komolyzenéhez?
- A művelt polgári réteg - tanárok, orvosok, patikusok - még nem tűnt el. Létezett egy műkedvelő kör is, akik viszonylag magas színvonalon művelték a zenét, de nem számítottak profinak. Sikk volt komolyzenei koncertre járni, ez sajnos nincs már így. Ma a televíziók olyan sztárkultuszt alakítottak ki, amellyel rossz ideált adnak a fiataloknak, s mintha a szülők is belemennének ebbe az utcába.

- A napokban derült ki, hogy nem Pécs rendezi meg a 2010-es kórusolimpiát. Ön szerint mit jelentett volna a megtartása?
- 1988-ban Pécsett volt az Europa Cantat. Akkor háromezer énekes jött ide, egy kicsit a Pécsi Kamarakórusnak is köszönhetően rendezhették meg itt az eseményt. Ez volt talán a rendszerváltás "felütése", hiszen külföldiek és magyarok énekelhettek együtt szabadon - a város vezetése erre az alkalomra rendbe is tette a tereket, épületeket. Aki nem volt zenekedvelő, az is úgy érezhette: ez egy nagy megújulása a városnak. Az ideérkezők közül később is sokan visszatértek, és vitték a hírét a városnak szerte Európában. Ugyanez lett volna a kórusolimpia megrendezése esetén. Ami pedig az esemény szervezését illeti, engem meglepett az, hogy a Pécs-Baranyai Kórusszövetséget senki nem kereste meg ebben az ügyben, már csak azért is, mert a vezetőket illett volna megkérdezni, ráadásul a tapasztalatainkat is hasznosíthatták volna.

- Egyedülálló, hogy öt évtizeden keresztül vezessen valaki egy kórust...
- Az alapítók közül rajtam kívül már csak ketten vannak, de az öregek lelkileg fiatalok maradtak, rutinosak, jó énekesek. Több százan lehetnek, akik megfordultak az elmúlt évtizedek alatt az énekkarban, igazából nem is tudom, hogy hány tanítványom lehet.

Kép és szöveg: B. M.