Pécsi arcok (12.): Kulka János

- Ha jól tudom, nem volt előzmények nélküli a pályaválasztás?
- Édesanyám színházi mindenes volt a szegedi teátrumban, s úgy nyolcéves lehettem, amikor gyermekszereplőt kerestek egy darabhoz. Kézenfekvő volt, hogy én legyek az, de praktikus okai is voltak, hiszen az intézménnyel szemben laktunk. Aztán ennek a gyerekszínészkedésnek nem lett akkor folytatása.

- Annak idején négy évet töltött Pécsett. Hogyan került a pécsi színházba?
- Egy időben végeztünk a színművészeti főiskolán Szegvári Menyhérttel, akit főiskolásként - ami akkor nagyon ritka volt - főrendezőnek neveztek ki a Pécsi Nemzeti Színházba. 1981-ben egy új társulat volt születőben, és ő sok osztálytársamat, évfolyamtársamat hívta Pécsre. Ez volt az egyik ok, de volt egy másik oka is, hogy ide szerződtem: szüleimnek nagyon jó barátai éltek Pécsett, s így sokszor jártunk Pinczehelyi Sándoréknál, Eck Imrééknél, vagy Uhrik Dóránál. Gyermekként nagyon szerettem Pécsre jönni, s bár én szegedi voltam, olyan volt nekem ez a város, mintha mindig egy kicsit hazajöttem volna.

- Kaposvár majd Budapest következett. Miért váltott?
- Azt éreztem, hogy kezd túl jó dolgom lenni, kezdtem elkényelmesedni. Arra gondoltam, még két év és szőlősgazda leszek fent a hegyen. A viccet félretéve, éreztem, hogy mennem kell, tovább, új impulzusukért, és azért, hogy új feladatokkal, kihívásokkal szembesüljek. Közhelyesen hangzik, de ezért váltottam.

- Az akkori társulat tagjai közül tartja még valakivel a kapcsolatot?
- Balikó Tamással gyakran találkozom. A Pécsett is játszott „Hat hét, hat tánc" darab pedig Vári Évával közös produkciónk - ez a munka már régi álmunk volt. Sajnos sokan már nincsenek közöttünk, akik annak idején tagjai voltak a társulatnak. Másrészt annyi felé vitt minket az élet, más városokba, színházakba, hogy valójában természetes is, hogy eltávolodtunk egymástól. De ha a régi társakkal összefutok, akkor mindig örömmel emlékezek vissza az együtt töltött pécsi időkre. Ellenben ma is, ha Pécsre látogatok mindig elmegyek Pinczehelyi Sándorékhoz, velük sokszor kimegyek az erzsébeti kis házukba is. A POSZT-ra is nagyon szívesen jövök, az itteni közönség mindig hatalmas szeretettel fogad. Az ezévi országos találkozón is itt leszek. Egy zenés est keretén belül lépünk fel több színésztársammal együtt, Dés László által - nekünk - írt dalokat adunk majd elő.

- A színházi életben mi változott meg a nyolcvanas évekhez képest?
- Széthullott minden, amiben felnőttünk és amit megszoktunk. Megszűnt a színház kiemelt fontosságú társadalmi szerepe. Annak idején a színpad rendszerkritikának is otthont adott, a deszkákról üzenni lehetett, és ott „forradalmi" gondolatokat is megfogalmazhattunk. Társadalmi küldetésünk 89-ben lejárt, valami más lett, de mintha máig nem találná meg az új helyét, ahogy mi, színészek sem. A „társulatiság" önmagában is kérdésessé vált. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan társulat van az országban, amely igazi szellemi műhelyként működik, „együttgondolkodó" művészekből áll. Ráadásul nagyon sok olyan dolog történik, amit húsz évvel ezelőtt el sem tudtunk képzelni: társulatok tűnnek el, intézményeket zárnak be, tapasztalt színészek kerülnek utcára.

- A nagyközönség a televízióból ismerte meg. Pécsett mikor láthatjuk ismét a színpadon?
- A magyar televízióban futó „Életképek" sorozatban szerepelek, amiben egy újságírót alakítok. Valójában annyit dolgozom, hogy nem is férne bele most más az időmbe, hiszen a Nemzeti Színházban hat darabban is játszom. Úgy gondolom, hogy eddig minden olyan szerepet megkaptam, amit egy magyar színész csak kívánhat magának. A tervek: a kaposvári Csiky Gergely színházban jövő pénteken lesz egy bemutatónk, Csákányi Eszterrel. Ez szintén zenés darab, amelyben a kaposvári színház zenekara is közreműködik. Pécsett pedig márciusban lépek fel a „Hat hét, hat tánccal", ami egy igazi jutalomjáték, hiszen a tavalyi előadások után újra meghívtak.

B. M. - Fotó: Tóth László