- Hogyan került a színházhoz?
- Teljesen véletlenül. A főiskolán az egyik magyar tanárom szólt, hogy a teátrum pályázatot hirdetett művészeti titkári állásra. Nekem mindenképpen munka kellett, hiszen akkor született meg Krisztina lányom. Jelentkeztem is húszévesen. Nógrádi Róbert igazgató ki is kérte magának: hogy képzelem azt, hogy ilyen fiatalon jelenkezem. Elég rendesen leszúrt. Két hét múlva aztán kaptam egy telefont Bükkösdi Lacitól - akkoriban ő volt a színház főtitkára -, hogy menjek be. Nem értettem a dolgot, de visszamentem, s Nógrádi Robi akkor azt mondta, ha már ilyen szemtelen voltam és húszévesen képes vagyok jelentkezni, akkor „tessék, itt van az állás". Ez így zajlott le, ilyen dühösen. Gondoltam, átmenetileg jó lesz... ez történt 1972-ben. Ellenben, ha annak idején a magyartanárom más állást javasol, akkor én oda megyek...

- A családban voltak, akik szintén közel álltak a színházhoz? 
- Édesapám testvére, Simándi József bábművész, édesanyám nővére pedig Göttingenben elismert színésznő volt, a génekben azért valahol már kódolva volt mindez. Kilencéves koromban operabérletet hozott a Jézuska, majd a gimnáziumban fantasztikus magyartanárunk volt, aki havonta elvitt minket Tatabányáról a fővárosba egy-egy színházi előadásra. Így láthattam Domján Editet és Tímár Józsefet is. 

- Nem vágyott arra, hogy színész legyen?
- Ifjúsági színészként Reviczky Gáborral Tatabányán nagyon sok darabban játszottam, esetemben azonban a színész szót nyugodtan idézőjelbe tehetjük. Az embernek van önkritikája, így abbahagytam. Tíz esztendeje viszont Márta István meggyőzött, hogy szerepeljek a Kabaré című darabban. Egyetlen szöveghibám sem volt - ugyanis egy mondatot sem kellett szólnom, csak át kellett menni a színen... de ez is elég volt. Később egy másik darabban öt mondatos szerepet kaptam, ezen aztán felbuzdulva Moravetz Levente a Csárdáskirálynőben rám osztotta Ferenc Ferdinándot. Ezt összesen százhuszonnégyszer játszottam - Siófokon németül is. Ezután ismét azt mondtam, hogy nekem ezt nem kellene csinálnom. Nem csupán az "r" hangjaim miatt - bár ez Ferdinándnál nem volt hátrány-, hanem mert iszonyatos energia kell ehhez. Úgy gondolom. nem hiányzom én a színpadról sem magamnak, sem a közönségnek.

- Van kedves darabja?
- Nagyon sok van, de nem csupán darabok, hanem előadások is. Ugyanakkor a premiereket nem tudom ülve megnézni, akkor is izgul az ember, ha nem ő játszik. Általában az ötödik-hatodik előadás a legjobb, a színész szempontjából is. Az ember elfogult, én mindig szerettem ezt a társulatot: amikor idejöttem, olyan színészek játszottak itt, mint Haumann Péter, Bujtor István, Tímár Éva, Szirtes Ádám, és sorolhatnám tovább. Ez a színház mindig kinevelt neves színészeket: sokáig nem tudták ki az a Gergely Róbert, Lang Györgyi, vagy Kulka János... Ma is nagyon jó a társulat, és most is vannak tehetséges fiataljaink.

- Egyre többen járnak színházba...
-Ez nem csak pécsi jelenség, hál' Istennek. Talán az emberek megunták azt, hogy negyven csatornát kapcsolgassanak. A televízió csak egy gép, a színház varázsát nem pótolhatja, itt minden előadás ugyanaz és egyben más is. Az „itt és most" élményét sem a képernyő, sem a rádió nem tudja helyettesíteni. Úgy látom, ma már egy-egy előadás társadalmi esemény is, baráti társaságok és családok jönnek el. Számomra öröm esténként a nézőtérre benézni, hiszen telt házzal futnak a darabok.

- Ön szerint a teátrumnak milyen változást hozhat a kulturális főváros program?
- A színház az EKF-ből valahogy kimaradt. Én nagyon nagy drukkere voltam a kulturális főváros címnek, természetesen szeretném is, ha minden sikerülne, de nem látom az alagút végét. Remélem azért, hogy a programban lesz majd mód a színházi épület felújítására is, így azt nem szégyenkezve kell majd átadnunk az utókornak. Jelenleg ugyanis több helyen beázik, a hang- és fénytechnika is elavult, ahogy a gépészet is. Egyelőre csak az újságból tudom, hogy adnak majd pénzt az EKF-keretből a felújítására. Meglátjuk mi lesz...

- Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?
- Három gyermekemre igazán büszke lehetek: nagyobbik lányom „kegyetlen" büntetőbíró, de most főállásban anya, fiam közgazdász, s immár ő is apa. A kisebbik lányom pedig testnevelés szakos tanár, de ő is gyesen van harmadik unokámmal. Most az unokáim a legfontosabbak, velük vagyok legszívesebben, de nagyon szeretek sütni-főzni is - azt hiszem, tudok is, a család legalábbis ezt mondja -, ez az, ami igazán kikapcsol.  Egy biztos, a gyermekeim és a feleségem nélkül nagyon nehéz lenne a munkámat folytatni.

Kép és szöveg: B. M.