Maradandó nyomot hagyni magunk után, ez valószínűleg minden ember vágya. Egy szobrász számára elérhetővé válik a cél, hiszen jó esetben minden munkája fennmarad. Különösen előnyös helyzetben van egy termékeny alkotó, aki rendületlenül álmodja portréit, egész alakos szobrait és plakettjeit, mint Trischler Ferenc pécsi szobrászművész. Országszerte, Mosonmagyaróvártól a keleti határig több mint 80 alkotása jelenik meg köztereken, ebből 33 Pécsett látható.

Sokszor mondogatták is pályatársai, hogy "itt minden megbízatást a Trischler kap", s nem értették, miért - ugyanakkor a kitüntetések mintha elkerülték volna. E talány megfejtésére is törekedtünk beszélgetésünk során.

Akkoriban Németbóly, most már, mai nevén a rohamosan fejlődő Bóly lakossága 90 százalékban sváb volt. Ellenben szinte elnéptelenedett a falu a '46-os kitelepítések után. A Trischler-szülőknek szerencsére nem kellett elmenniük, így a folyton rajzolgató Feri is ott töltötte boldog gyermekkorát.

- Mi, gyerekek, főleg az utcán játszottunk. Nagyon szeretettem sárkányrepülőket eregetni, én is terveztem és festettem őket. Nagy siker volt, ha nem repültek be a libák közé, mert ők a szárnyaikkal röpködve széttörték kedvenceimet - idéződnek fel a régmúlt képei.

Szerencsére a kis községben már korábban is született egy neves szobrász, Meszlényi János. Nyaranta hazajárt szülőfalujába, s ő figyelt fel a folyton rajzoló, szobafestőnek tanuló fiúra. Biztatta, hogy folytassa a rajzolást, meglátva benne a tehetséget, s rábeszélte arra is, hogy az inasévek után menjen fel Budapestre, mert ha itt marad, soha semmi más nem válhat belőle, mint szobafestő.

- Becsomagoltam egy kis bőröndbe, és elindultam 17 évesen. Nem szeretek búcsúzkodni, ezért el sem búcsúztam a szüleimtől - még ma is fájdalmas az emlék. Felmentem Pestre és évekig szörnyű honvágyam volt, a falu, a barátaim, a rokonaim jártak a fejemben. Egy ugyancsak Bólyból elszármazott házaspárnál laktam albérletben, szobafestőként dolgoztam nappal, esténként pedig eljártam a képzőművészkörbe. A bólyi szobrász barátom válogatta ki a rajzaimat, s mikor megmutattam őket, csodálkoztak, hogy ezek az én munkáim. Havonta 40 forintot fizettünk, és nagyon sok mindenre megtanítottak érte. Laborc Ferenc szobrászművész először egy csigát tett elém, hogy azt mintázzam meg nagyobb méretben. A teljes formát kellett megfigyelnem, majd azon belül a részleteket, a tekervényeket. Hetekig tartott, agyagból mintáztunk. Aztán a Dávid-szobor arcából mintáztunk apró részleteket.

Ezek a mesterségbeli fogások tűnnek vissza finom vonásokkal alkotott portréiból, egészalakos szobraiból, ez volt az első főiskolája. Aztán a Képzőművészeti Főiskola is sikerült, 24 évesen bekerült, és ott végre azzal foglalkozhatott, amivel mindig szeretett volna.

Szabó Iván osztályába járt, de Somogyi József közeli műtermében is gyakori vendég volt.

- Hogy került Pécsre?
- Hazajártam Bólyba a szüleimhez, ott ismerkedtem meg az első feleségemmel, s ő ugyan ott dolgozott, de pécsi volt. A főiskola után már két gyerekünk volt, ezért lejöttem. Sajnos ő hamar meghalt. Aztán megismertem Adriennt, akivel a kilencvenes évektől élünk együtt. Szerencsére sok barátot ismertem meg, akik támogattak. Így történt ez a bólyi gazdaságban, a későbbi kombinátban is, emlékeztek rám, mert 3 évig szobafestőként dolgoztam ott, és az igazgatóhelyettes felkarolt. Nem tartott ez sokáig, elküldtek, mert igazgatóváltás történt. Az új vezérigazgató Szabó János lett a kombinátban, ő nem szerette a művészetet. Azt mondta, az a jó művész, aki éhezik. Addig támogattak, volt műtermem is, de el kellett hagynom azt is. Szabó János más célra akarta használni az épületet. Pécsett a Magasházban laktunk, ott nem tudtam dolgozni, ezért bejártam a művelődési osztályra a városi tanácshoz, ott kértem lehetőséget. Csorba Tivadar osztályvezető felkarolta a művészeket, és a nagyszkókói területen műteremlakásokat építettek, ahol Lantosékkal, Keserü Ilonáékkal együtt mi is kaptunk egyet. Pár évet tanítottam a Művészeti Szakközépiskolában, majd a nagy lendületet Brunn Józsefnek, a Húsipari Vállalat vezérigazgatójának köszönhettem, aki a közelünkben lakott, és átnézegettünk egymáshoz. Páva Zsolt is ott jogászkodott nála akkoriban, és ők ketten találták ki, milyen munkával bíznak meg.

- Kevés szobrászművész mondhatja el, hogy ennyi híres ember portréját készíthette el. Deák Ferenctől II. János Pál pápáig szinte nincs olyan ismert személyiség, akiről nem készített volna mellszobrot vagy egész alakos figurát, esetleg plakettet, domborművet.
- Kezdetben kisplasztikákat készítettem. Pár ezer forintot kaptam értük, majd a Húsipari Vállalat megvette az alsómocsoládi régi vadászkastélyt, melyet egy hatalmas park vett körül. Akkor ért a nagy szerencse, mert jött az ötlet, hogy itt szép lenne egy szoborpark, ahol séta közben nagyjaink néznek ránk. Mindazok, akik 1848 táján éltek, híres magyarok, mellszobrot kaptak. Így Széchenyi, Deák, Petőfi, Liszt Ferenc és Munkácsy is.

- Milyen iramban készülnek a szobrok egy ekkora megbízatás esetén?
- Először olvasok, ki volt, milyen ember volt a portré alanya. A mellszobornál fontos, hogy sovány vagy kövér volt-e az illető. A fényképeket nézegetve elkezdek rajzolni, így kerül a fejembe a portré, s amikor a szobrot mintázom, csak irányítani kell a kezemet, hozzátenni az agyagot. Szeretem a portrérajzolást: kőműveseket, ácsokat, kocsmában kuglizó gyerekeket, és minden érdekes arcot szívesen örökítek meg. Van, aki sokat szenved, én mindig könnyedén és gyorsan mintáztam.

- Emlékművek is fűződnek a nevéhez. Nehéz lehet megfogalmazni a gondolatot, mely köré kialakít egy plasztikát.
- Mágocson a II. világháborús emlékmű talán érdekes. Általában szokásos eleső katonát ábrázolni, amint még puskáját tartja, de én nem szerettem volna a bukást megörökíteni. Eszembe jutott, hogy elmentek a férfiak katonának, a nők otthon maradtak, ezért a mágocsi szobor egy nőalak, virágcsokrot tart a kezében, így emlékszik az elesett férfiakra.

- Mire gondol a pécsi munkái közül nagy szeretettel?
- Az Aradi vértanúk sétány Dévényi Sándor ötlete nyomán alakult, ott az első szobor Damjanich volt, majd ezt követte még három portrém, de a közelmúltból említeném a Postapalota előtt az első igazgató, Opris Péter mellszobrát. Az utolsó nagy munkámat Mosonmagyaróvárra készítettem dr. Hajdú Frigyesről, ezt egykori diákjai kérték, mert kiváló tanáruk volt.

- Sokféle technikával dolgozott, melyik a legkedvesebb? Amit minden kritikusa kiemel, az az alakok, a drapériák finomsága.
- A követ nagyon szerettem. A főiskolán kötelező volt a faragás. Első munkám a rákospalotai temetőbe készült, megbíztak a tanáraim, hogy egy életnagyságú lányszobrot mintázzak egy 13 éves kislányról, szülei egyetlen gyermekéről. Minden szobrot először agyagból mintázok, az könnyen alakítható, aztán gipszöntvényt készítek, majd választhatok, kőbe faragom vagy elviszem a bronzöntőhöz. Egy idő után lassú volt a kőfaragás, előbb szerettem volna látni a végeredményt - a bronz több szabadságot, könnyedséget enged meg, lebeghet a drapéria, integethet a kéz.

-Termékeny alkotó és kevés kitüntetést kapott. Mire véli ezt, nem hiányzik?
- Nem törekedtem soha kitüntetésekre, nem vagyok hajlandó változtatni az életemen, nem szeretnék kilincselni. Jól érzem magam egyedül, magányban. Sokat gondolok a barátokra, akikkel régebben gyakran találkoztam, így a Dunántúli Naplónál egykor dolgozó újságírókra is.

- Gyakran megfordult az újságíróklubban, ahol többnyire szótlanul szemlélődött.
- Igen, az jó időszak volt, mert a szoborral egyedül voltam a műteremben, legfeljebb néha leszidtam, miért nem akarsz jobb lenni, de csend volt, hiányzott az elevenség, s ezt élveztem a klubban. Nem szeretek beszélni. Mostanában is nehezen mozdulok ki.

Hárságyi Margit - Fotó: Dittrich Éva