Tizenhárom éves fiúra is lőttek 1956-ban a baranyai megyeszékhelyen, 21-en haltak meg

Az '56-os forradalmi események pécsi történései egyrészt jól követhetőek, másrészt viszont akadnak benne kevésbé ismert mozzanatok is. A Szabad Dunántúl ugyanis október 31-i számában olyan lövésekről számolt be, amelynek egyik sebesültje egy 13 éves fiúcska, a másik egy általa addig nem ismert férfi volt.  

A Dunántúli Napló helyett 1956. október 31-én már a Szabad Dunántúl jelent meg.

Annak 3. oldalán adott hírt az újságíró a fegyveres akcióról. Kissé nehéz összerakni a mozaikos mozzanatokat, azok alighanem csupán azok számára voltak világosak, akik abban a korban éltek. Az Államvédelmi Hatóság, a rettegett belügyi alakulat már nem létezett a leírt néven, de mindenki úgy emlegette őket. A fegyveresek a Széchenyi téren, vélhetően tömegoszlató célzattal adtak le lövéseket. Azok elöl többen a Megye utca irányába menekültek.

Közöttük lépdelt Gyenge Antal, a Finommechanikai Vállalt munkatársa, egyes visszaemlékezések szerint egy órás. Hozzá csatlakozott Farkas Zoli, Péter utcai legényke, mivel ő félt egyedül hazamenni. Azonban a börtön (ma büntetés-végrehajtási intézet) egyik ablakából valaki kikiabált, hogy forduljanak vissza. Mert a Kulich Gyula (napjainkban már ismét Papnövelde utca) felé haladva szerettek volna eljutni a Hunyadi (korábban Sztálin) útra. Alighogy megfordultak, elröppent egy géppisztolysorozat is feléjük.

A páros mindkét tagja megsebesült. A férfit a bokájánál találták el, a srácot meg térdnél érte a lőszer.

Elvonszolták magukat egy kapualjba, onnan hívtak nekik mentőt. Egészségügyi intézménybe kerültek, de hogy hová, azt nem részletezte a cikkíró. Túlélték a támadást, felgyógyultak.

Az ifjabbik két hónapig feküdt, ám megúszta az életveszélyes históriát.

A beszámoló itt be is fejeződhetne, ám akadt folytatása is. Ugyanis november 1-én, még mindig a Szabad Dunántúl hasábjain, de már az utolsó oldalon jelent meg egy helyreigazítás. Mert kiderült, Farkas Zoltán tévesen került be korábban az sajtóba, valójában Takács Zoltánról lett volna szó helyesen. Lakhelyeként a pécsi Antónia utcát adták meg. A bakit a kiadvány„elegánsan" továbbhárította egy klinikai nővérre, mert tőle származott a fals családnév.

Az eredeti szövegíró bement a börtönbe is érdeklődni a sötét ügy hátteréről. Ott azt a felvilágosítást kapta, miszerint ávósok (ÁVO: Államvédelmi Osztály) furakodtak be közéjük, az ő kezükben dördültek el a fegyverek.

Az atrocitással azonban a nyomatott sajtó tovább nem foglalkozott. Gyenge Antallal, mint szakszervezeti vezetővel még akadt dolguk a szerkesztőknek, de már egy teljesen más szövegkörnyezetben bukkant fel. Ha nem csupán névazonossággal állunk szemben, úgy 70 éves korában hunyt el, a Dunántúli Napló halálozási rovata alapján.

Sorstársa egyes internetes források szerint még él, a forradás ma is látható a lábán.

A történelmi korszakot részletesen tanulmányozta, majd meg is írta a közelmúltban elhunyt Rozs András nyugalmazott főlevéltáros, A Tanulmányok Pécs történetéből 20. kötetében, Az 1956-os forradalom és szabadságharc Pécsett, című tanulmányában alaposan járta körül a témát. Ennek ellenére a sajtóban megjelent történetre nem tért ki. Igaz, az eseménysor nem végződött halállal.

A szakember szerint a jelzett időszakban, lőtt seb okán huszonegy fő hunyt el a baranyai megyeszékhelyen, illetve annak környékén. Az adat a halotti anyakönyvi kivonatokra támaszkodik, nagyon hihetőnek tekinthető.

Pucz Péter