A Kincses csupán a művészneve volt a most hetvenéves pécsi legendának, Koller Viktornak

Egykori erényeivel ma is helye lehetne az élvonalban. Hiszen villámléptű labdarúgó volt, határozott, ám kimondottan sportszerű játékos. De az évek gyorsan szállnak, napjainkban már csupán a nosztalgiázás maradt Koller (Kincses) Viktor számára, aki a hetvenesek táborát erősíti. Visszatekintenie van mire bőven, neki nem kell újraálmodnia a pályafutását, elég, ha hitelesen felidézi a történteket. 

Gúnyosan szokták mondani, hogy balhátvédet - szükség idején - lehet drótból is hajlítani, aztán meglesznek tizenegyen. Tény, sokan képesek a poszton elfocizgatni, de nem olyan szinten, mint Koller Viktor tette azt a hetvenes években, meg a nyolcvanas évtized elején, az elmúlt évszázadban.

- Alsómocsoládi gyerekként kerültem a baranyai megyeszékhelyre tanulni, meg futballozni - idézte fel megérkezését Koller Viktor. - Némi gátlásosságra emlékszem, hiszen falusi legényként kerestem a helyemet az iskolában meg az edzéseken is. De ebből erényt tudtam kovácsolni, mert bizonyítani akartam. A bátyám, Nándi előbb jött, hasonló célokkal, elképzelésekkel. Igyekeztem a nyomdokaiba lépni, nem hozhattam szégyent rá sem. 

- Itt ragadjunk le egy pillanatra, mert nem mindenki élt abban az érában. Koller, kontra Kincses, mi ez a váltás?

- Számos példával lehetne élni a korból. A sportvezetők központi utasítás alapján arra biztatták, ösztökélték az idegen hangzású családnevek tulajdonosait, hogy magyarosítsanak. Nem volt kötelező, de jó néven vették. Így lettem a fivéremmel együtt Kincses. De a futballistaéletem lezárása után azonnal visszavettem a Kollert. Ennyivel mindenképpen tartoztam a szüleimnek.

- Elég fiatalon, 19 évesen már állandó helyet követelt magának a Pécsi Dózsában, sőt, nemzetközi porondon is bizonyíthatott. 

- A Dózsa 1970-es nagy menetelésének részese lehettem, az Európai Városok Kupája (EVK) sorozatában. Teljesen mást jelentett eljutni Angliába a mi fiatalságunk éveiben, mint manapság. Kiütöttük a Newcastle United alakulatát, a korábbi címvédőt. Akkora futballünnep kerekedett belőle a Vasút-pályán, ami azóta is megismételhetetlen a városban. A következő körben az olasz Juventus vert ki minket.

- Ezt követően, 1973-ban színt, meg klubot váltott, de maradt a helyén.

- Tőlünk független dolgok történtek velünk. A lila-fehér Pécsi Dózsából piros-fekete Pécsi MSC vált. Jogutódként folytatódott minden, én voltam az egyik kapocs a két klub között. De ha döntenem kéne, a szívemhez az előbbi áll közelebb. Ezzel természetesen senkit sem szeretnék megbántani a korábbi játszótársak közül!

- Nehezen tehetné, mert sok-sok sportember szeretettel emlegeti. Jós rácnak születni kell?

- Nem igazán tudom, mert ez az egy életem van, másik nem létezik. Igyekeztem kijönni mindenkivel, mai napig tartó szoros barátságok is szövődtek közöttünk valaha.

- Így hetvennél elárulhatja, mi volt a szerénysége titka.

- Talán az, hogy nem kerültek el a sikerek, ezért mindig elég volt annyi, amennyit a pályán nyújtottam. Nem kellett színesebbre festeni a meséket, mint azok valójában voltak. Hosszú volt az út, ez részben a szerencsének is köszönhető. Néha hívtak távolabbi stadionokba játszani, de valami miatt örökké maradtam. A Verseny utcában, meg a Stadion utcában, a pálya szélén, a védő harmadban a gyep egy darabja az enyém is. Igaz, senki sem akarja elvenni tőlem, de jó érzés, hogy van pár kis telkem a helyi arénákban.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva