Lámpatisztogatóból lett majdnem Puskás-díjas az örökifjú Bencsik Vilmos

2019. november 03. vasárnap 12:15

Lámpatisztogatóból lett majdnem Puskás-díjas az örökifjú Bencsik Vilmos

Kevés népszerűbb ember van a baranyai futballéletben, mint sokak barátja, az örökifjú Bencsik Vilmos. A már hetvennegyedik életévét taposó, egykori villámléptű szélső megfordult Pécsett, Komlón, de Mohácson is tapsolhatott neki a közönség. Ráadásul akadt egy utánozhatatlan gólja Belgrádban, ami a maga nemében páratlan dolog volt. Betalált a kapuba, miközben nem is játszott. Ez csupán a legnagyobb kiváltsága lehet. 

 

Talán nincsen a megyében olyan focipálya, ahol ne köszönne rá valaki. Bencsik Vilmos játékosként, játékvezetőként, szövetségi ellenőrként bejárta egész Baranyát, igaz, azért messzebb is eljutott élete során. Kellemes modora, szerénysége, jó szíve okán szívesen látott vendégként szokták fogadni mindenhol.


Visszaugorva az időben, távol a nagyvárosoktól, hetedik gyerekként, majd' háromnegyed évszázaddal korábban megszületve, kevés szórakozási lehetőségük volt a lurkóknak. A kis Vili négyévesen már ott botladozott a helyi focipályán, aztán talált is gyorsan egy olyan „iparágat", amiben hamar kimagaslott apró termete ellenére is. Rúgta a labdát rendületlenül, ráadásul még kiváló érzéke is volt hozzá. Az egész későbbi pályafutása szolgált erre bizonyítékul.

Névjegy

Az 1946-os születésű Bencsik Vilmos Dunaföldvárról indult el meghódítani a világot. Száznál többször volt pályán az NB I-ben, alsóbb osztályban a meccseinek száma - egészen pontosan - rengeteg. Eredeti szakmája kereskedő, ruha, illetve konfekció volt a szakterülete. Esti tagozaton érettségizett a Nagy Lajos Gimnáziumban. A tanárképző főiskolán testnevelés-földrajz szakon szerzett diplomát, azt követően tanított is. A Komlóval eljutott egy túra során Dél-Amerikába, a pécsi öregfiúkkal pedig megfordult az Amerikai Egyesült Államokban is.


- Ballal voltam ügyesebb, de később a jobbossal sem törtem el a labdát - jegyezte meg a maga sajátos, halk beszédével, mosollyal a szája szegletében az egykori balszélső. - Hívtak Pécsre, az NB I B-s Pécsi Bányászhoz, belevágtam. Ezzel fel is hagytam eredeti tanult szakmámmal. A cégnél úgynevezett „lámpatisztogató" voltam, ez nem egy kitalált szerep, vagy ötszáz ilyen eszköz, vagyis fejlámpa tartozott hozzám. De az akkori kor szellemének megfelelően átvittek az NB I-be, a Komlói Bányászba. Nem panaszkodtatok, jó életem volt. Az utam onnan vezetett a Pécsi MSC-hez ismét az élvonalba, majd Mohácsra, a második osztályba.

- Jelképesen, de lesen megállítva, azért akadt egy gólja, amire egy Puskás-díj lenne csak a méltó jutalom.

- Bizony, bár dicsekedni nem szoktam vele! A Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK), a komlóiakkal Belgrádban, a Crevena zvezda ellen léptünk pályára, 1971. szeptember 29-én. Nyertünk idegenben, bár amúgy simán kiestünk, az otthoni 2-7 után. De betaláltam a 60. percben, egy partdobás után elgurítottam a lasztit a kissé kint helyezkedő kapuvédő mellett. Azzal lett 1-2 az állás. Csak az volt a baj, hogy a másnapi napilapban, a kezdő 11-ben nem voltam benne. Mi - papíron - tízen kezdtünk, elvileg emberhátrányban küzdöttünk. Biztos ezért nem is őriztek külön figyelemmel.

- Legalább a győzelmi prémiumból jutott szépen?

- Talán hallott valamit? Két kedves játékostársammal a lefújás után, a szállodából kilépve, benéztünk a szerb főváros éjszakai életébe. Reggel lett ebből ribillió, Meg is büntettek minket, ugrott a pénz. Bár szerencsére nem nagy vagyon volt, aminek búcsút inthettünk.

- Nagypályán nyomták az ipart, már ivásban, ha szabad kérdezni?

- Akadtak kilengések, ám túlzásokba nem estünk, bár inkább csak a magam nevében szólhatok, mások erre nem hatalmaztak fel. Éltük a focisták néha bohém életét, de meccs előtti napokban egy kortyot sem fogyasztottunk. Ha jól emlékszem!

- Hosszú évekig kispályán még szédítette a védőket. Vége a szerelemnek?

- A játék imádata örök, ezt bátran kijelenthetem, bár szögön lóg a csukám. De a bíráskodás, az ellenőrködés szintén már csak emlék. Nem mai az igazolásom, ezt be kellett látnom!

 

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva