Vonattal a bukaresti pokolba: könnygáz és egy betojt magyar csapat

Emlékezetes túrán van túl az a közel háromezer magyar drukker, akik vállalva az életbiztosításnak aligha nevezhető utat, a bukaresti aréna lelátójáról próbáltak némi életet lehelni lagymatag labdarúgó csapatunkba. A közel húsz órás vonatozás után könnygáz, gyűlölet és megaláztatás várta a drukkereket a román fővárosban. Utóbbihoz a helyi rendfenntartók és a magyar játékosok is hozzátették a magukét. Munkatársunk, Palotás Péter helyszíni beszámolója.

Több mint kétéves szervezés eredményeként csütörtök este görögtűz, lobogó zászlók és hangos „Ria-ria Hungária!" biztatás közepette kigördült a Románia-Magyarország vb-selejtezőre szervezett különvonat Budapestről. A szerelvényen több mint kilencszáz lelkes drukker indult útnak, akik az ország különböző szegleteiből érkeztek, ám erre a meccsre félretették klubszimpátiájukat és nem számított, hogy a hétköznapokon zöld-fehér vagy piros-fekete az ember szíve.

A vonat népéhez Szolnokon és Békéscsabán is nagyobb csoportok csatlakoztak, így a határt már száztíz százalékos telítettséggel, igencsak emelkedett hangulatban értük el. Az átmulatott éjszaka után a román reggel fogadott bennünket. Nem sok köszönet volt benne: ugyan a hegyek lenyűgöző szépségűek, a környék - az elhagyatott bányászati és ipari körzetek miatt - lepusztult. Mindezt volt idő tanulmányozni, a vonat ugyanis négy-öt órán keresztül nagyjából harminc kilométer/órás tempóban zötykölődött.

A FOTÓRA KATTINTVA KÉPEKEN IS ÁTÉLHETI AZ UTAT!

 

Hogy közeledünk a célállomás felé, leginkább abból lehetett érezni, hogy a vasúti átkelőhelyeken és az állomásokon egyre gyakrabban mutatták fel a középső ujjukat az éppen ott tartózkodók. A szinte minden nagyfánál tanyázó rendőrök - akárcsak a vonaton velünk utazó társaik - ekkor még csak megfigyelői voltak az eseményeknek. Több szurkoló meg is jegyezte, a román rendfenntartók korrektebbül viselkednek a szurkolókkal, mint a magyar egyenruhások - a bukaresti tapasztalatok azonban szertefoszlatták ezeket az illúziókat.

Néhány órás késéssel, de épségben befutottunk Bukarest Északi-pályaudvarára, ahol már állig felfegyverkezett csendőrök vártak minket, akik háta mögül néhány tucatnyian heveny „bozgorozással" (a bozgor szó jelentése hazátlan - a szerk.) fogadtak minket, persze a mi oldalunkról is jött a válasz, nem éppen irodalmi stílusban.

A magyar szurkolókat ért megpróbáltatások ekkor vették igazán kezdetüket. Miután ugyanis az első csoportnyi szurkolót a stadionhoz induló buszokhoz kísérték, kitört a  balhé.

Ugyan az eseményről több hírportál is beszámolt, a kiváltó okot „elfelejtették" megemlíteni. Bagatell dologról van szó: az egyik szurkoló kezéből egy rendőr kicsavarta a nála lévő üveget, mire honfitársunk azonnal kikapta azt az egyenruhás kezéből. A csendőrök ezután minden figyelmeztetés nélkül könnygázt vetettek be, több embert pedig kék festékkel fújtak le - őket később egyenként kiemelték és rabszállítókkal elvitték.

Miután bezsúfoltak minket a pályaudvar mellett álló buszokba, nagyjából húsz perces utat követően már a bukaresti Nemzeti Arénánál voltunk, ahol egy hermetikusan lezárt területre vezetett az út. Itt találkoztunk azokkal a szurkolókkal, akik buszokkal már szerdán útnak indultak. Tőlük hallottuk a hírt, hogy előző nap hatalmas balhét csapott a magyar drukkerek egy csoportja a bukaresti belvárosban, többen kórházban kötöttek ki.

Ugyan hasonló, komoly sérülésekkel járó esemény a stadion körül nem alakult ki, „köszönhetően" a botrányosan megszervezett beléptetésnek, újra több tucatnyi magyar szurkoló érezhette meg a román könnygáz maró, szédülést okozó hatását.

Az arénába történt bejutásra nincs jobb szó, szívattak minket: a kétezer-nyolcszáz magyar drukkert öt-tízes csoportokban engedték, ami miatt rendkívül lassan fogyott a kapuk elé zsúfolódott embertömeg. Miután már szinte levegőt sem lehetett kapni, az egymás hegyén-hátán tolongó szurkolók bedöntötték a kordonokat, többen földre kerültek és nem tudták elkerülni a gumibotozást. A könnygáz bevetése után végül továbbhaladhattunk, ám a csendőrök - aljas módon - gumibojukkal rácsaptak minden egyes belépő szurkolókra.

A helyzetben az igazán felháborító, hogy a közelben ölbe tett kézzel figyelték az eseményeket az Magyar Labdarúgó Szövetség kiküldött képviselői, akik többek között azért voltak ott, hogy az ilyen helyzetek ne fordulhassanak elő. Az meg már tényleg mindennek a legalja volt, amikor a harmadik átvizsgálás során e sorok írójának megtiltották, hogy papírzsebkendőt vigyen a lelátóra. Egy allergiás ennél rosszabb helyzetbe nem is kerülhet, főleg egy olyan országban (Románia ilyen), ahol egyáltalán nem irtják a parlagfüvet.

A meccs kezdete előtt még kialakult egy kergetőzős jelenet a rendőrökkel, a sípszóig azonban lecsillapodtak a kedélyek, legalábbis, ami a mi oldalunkat illeti: a román szurkolók nem csak velünk, egymással is foglalkoztak, komoly verekedés tört ki a rivális csapatok drukkerei között.

A magyar Himnusz alatt viszont félretették az egymás iránt érzett utálatot és nemzeti imádságunk alatt egy emberként fütyült az egész stadion. Számomra a túrából a leginkább az a néhány másodperc marad meg, amíg a piros-fehér-zöld magyar tábor telitorokból, büszkén énekli a Himnuszt, nem törődve a civilizálatlan viselkedésből ötösre vizsgázó negyvenezer románnal. (Itt jegyezném meg: várom az MLSZ vagy a nemzetközi szövetség illetékeseinek fellépését az ügyben!)

A meccs sok szót nem érdemel: láthatta mindenki, labdarúgóink betojt nyúlként hoztak szégyent a testi épségüket is kockáztató drukkerekre és persze az egész magyar focitársadalomra. A meccs után következett a román fieszta, ami a jelek szerint sokak számára egyet jelent a kődobálással: hazautunk során gyakorlatilag a vonat minden kocsiján bedobtak legalább egy ablakot (volt, hogy a sínek mellett dolgozó munkás hajigált), de már a bukaresti buszozásunk során is pórul járt néhány üveglap.

A hazaút tizenhat órája alatt volt idő átbeszélni az történteket, de megemészteni nem sikerült, hogy a magyar játékosok arcul köpték a drukkereket.

Képünkön a magyar-román határon várakozik a különvonat. 

Palotás Péter