Így zajlott az élet a leghírhedtebb pécsi kocsmában, amelyhez képest Dante pokla kutyafüle

A pécsi vendéglátóipar történetének legsötétebb lapjain van helye az egykor volt, már elbontott Délvidéki italboltnak. Azokon az oldalakon is csupán gyászkeretben jelenthetett volna meg bármi a rossz hírű kocsmáról, amelyik a Bajcsy-Zsilinszky Endre utcában (szemben a lóhúsbolttal) vonzotta a gyanúsabbnál gyanúsabb alakokat.

Minden, ami az egységről emlékként fennmaradt, maga a korszak bűnügyi krónikája.

Bár már az új vásárcsarnok áll a helyén, de nem feledhetjük a késdobálót, ami igazából szinte senkinek sem hiányzik.

Amikor az önvezető autók még csak a fantasztikus filmekben léteztek, akkor a régi rendőrségi Volgák, meg az újabb Zsigulik maguktól odataláltak a bejárathoz. Egyszerre lehetett volna szakmai gyakorlatot tartani ott mentőtiszteknek, jogászoknak, szociális munkásoknak, tisztasági felelősöknek egyaránt. Dante pokla kutyafüle lehetett a „lepratelep" mellett.

Még el sem kezdték tervezni az első pécsi közúti felüljárót, amikor már ki-kidobtak pár renitens alakot az ajtón, az 1960-as évek derekán a Délvidékiből. Mert a csetepaté együtt járt a sörrel, borral, töménnyel. De könnyen osztották a pofonok is. Az asztalon táncolás a lehető leghétköznapibb eseménynek számított, munkanapon, délidőben, ebéd helyett. Sőt, a magasított, talponállókra jellemző könyöklőkön is ropták a bátrabbak, pedig az átlagos asztallapnál jóval magasabbra tervezték azokat, ráadásul ingatag alapokon álltak. Ezért kellett két oldalról emberekkel megtámasztani azokat a kocsmai bútorokat. De a becsületcsökkentő artistái nem ismertek lehetetlent, ha fokozni akarták a hangulatot.

Az illemhely csak nevében felelt meg az elvárásoknak, olyan bűz terjengett benn, hogy szinte rá lehetett könyökölni. Az ajtót zár híján a huzat, meg a sok részeg csapkodta kedvére. A füstöt a vendégtérben csákánnyal lehetett vágni, különösen télen. Nyáron ellenben a legyek uralták a légteret, a szürke cementlapos járórészt viszont néha felmosták. Vagy inkább szétcsapták rajta a koszt.

Egy nagy előnye mégis akadt a búfelejtőnek. Amikor a döglődő szocializmusban, reggel 9 óráig nem szolgáltak ki hivatalosan alkoholtartalmú leveket, akkor a kocsibejárón besétálók, a hátsó kijáratnál, stikában hozzájuthattak pár korty piához addig, amíg nem érkezett el a nyitás, állami felügyelet mellett. Szóval a belkereskedelmi regulákat rugalmasan, üzleti alapon kezelték a személyzet tagjai.

Az italválasztásnál a leghelyesebb az volt, ha valaki üveges sört kért. Mert az összes többi löttyöt vizezték, ami sokat „javított" a fogyaszthatóságon. A palackok tartalmát nehezebb volt manipulálni, bár kizárni semmit sem lehet. Az éneklést azonban a törzsvendégek nem kedvelték, amit ordibálással adták tudtukra az alternatív pacsirtáknak.

A rendőrök, ha sikerélményre vágytak, megjelentek a küszöbön, az utcafronton. Körözött személyt fogni nem volt bravúr, az lehetett a kérdés, hányat forduljanak a fogdáig, meg vissza. A rendre betérő férfiak fő tevékenysége a kmk (közveszélyes munkakerülés) lehetett, nőknél pedig az ütk (üzletszerű kéjelgés) sem számított ritkaságnak. A gagyizók (hamis arannyal üzletelők), zsebtolvajok, markecolók (ittas egyének kifosztói) számára sem volt ismeretlen a terep. Jól elvegyültek a munkásosztály tagjai között, befogadva a közeli távolsági buszpályaudvaron várakozó vidéki, szomjas földműveseket.

A lecsúszott értelmiség sem maradhatott ki a vendégkörből, meg a kóbor, vékonypénzű egyetemisták sem lógtak ki a vegyes felhozatalból. Ha a tömeg unatkozott, akkor tiltott szerencsejátékokat űzve ütötté el az időt, meg egymást is, csalást vélve a másik oldalon.

Késői szakaszában, a fiatalok a '90-es években „kilövőnek" használták az érzelmi kombinátot. Mielőtt elindultak volna normális szórakozóhelyek felé, olcsón megalapozhatták a vérben koncentrált alkoholszintet. Sokat lehetett spórolni a furfanggal. De oda rendes leányt bevinni egyenlő volt egy gyorsított szakítással.

Pucz Péter - Fotó: Csorba Győző Könyvtár, Helyismereti Gyűjtemény