Pécs Arcok - Csordás Gábor: "Nagyon nehezen, lassan írok"

- Hogyan került közel az irodalomhoz?
- Először természettudós akartam lenni, hiszen kitűnő tanáraim voltak, a gimnáziumban a fizika, a kémia és a matematika is érdekelt. Az irodalom szeretetét viszont otthonról hoztam: édesanyám irodalomtanár volt, gyermekkoromban sokszor olvasott fel, s én is, egészen kicsi koromtól fogva sokat olvastam. Nagyon korán elkezdtem saját műveket írni, tizenhat évesen jelent meg az első versem a Jelenkorban.

- Ilyen előzmények után miért választotta mégis az orvosi pályát?
- Nem gondoltam komoly foglalkozásnak az irodalommal való munkálkodást, a tudomány viszont érdekelt, s úgy gondoltam, hogy az egyetemi kutatómunka mellett nyugodtan írhatok. Ugyanakkor a hetvenes években nem sokat áldoztak a kutatásokra, az egyetemi hierarchiában pedig meghatározó szerepe volt pártnak, az elvtársi kapcsolatoknak. Ebben a légkörben egyáltalán nem éreztem jól magam, ezért amikor 1980-ban felajánlották a szerkesztői állást a Jelenkor folyóiratnál, igent mondtam. Az egyetemi munka mellett jelentek meg ugyan írásaim a különböző folyóiratokban, így a Jelenkorban is, és az első verseskötetemet is abban évben adták ki, mégis nagy váltás volt ez - a családom azonban elfogadta.

- Később újabb kitérőt tett.
- Nem voltam politikailag megbízható: egy Petri György-verset szerettem volna publikálni a lapban, de a főszerkesztő ezt nem engedte. Ekkor mentem el a folyóirattól, úgy döntöttem, hogy szabadúszóként dolgozom tovább. Távozásom után egy évvel viszont, miután meghalt az előző főszerkesztő, visszahívtak. Feltételekkel ugyan, de visszatértem a Jelenkorhoz. A nyolcvanas évek vége felé közeledve már érezhető volt, hogy végét járja szocializmus, s meg kellett menteni a folyóiratot. Éppen a fordulatot, a rendszerváltást kormányoztam végig - ebben az időszakban omlott össze a könyvterjesztés. A stafétabotot végül átadtam a fiataloknak, de előbb stabilizáltam a lap helyzetét. Úgy vélem, egy folyóiratot fiataloknak kell csinálniuk, hiszen az ember érdeklődése idővel megmerevedik, viszont egy irodalmi periodikánál a frissesség meghatározó szempont. 1991-től ekkor már inkább a könyvkiadással foglalkoztam, végül két év után kiléptem, s megalapítottam az önálló Jelenkor kiadót.

- Egy időben a folyóirat fontos szerepet töltött be az irodalom berkein belül. Ön szerint visszaszerezte korábbi státuszát?
- Megint az élvonalban van, de ugyanolyan jelentőségű már nem lesz, mint amilyen a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek első felében volt. Annak idején ugyanis - a lapnak a fővárostól való távolsága miatt - több olyan szerző is meg tudott itt jelenni, akiknek erre Budapesten nem volt lehetőségük.

- Rengeteget fordított. Melyik volt eddigi legkedvesebb munkája?
- Eleinte lengyel szerzők műveit, később szerb, illetve horvát alkotókat is, de angol, német, és francia munkákat is átültettem magyar nyelvre. Derridát is nagyon szerettem, de talán leginkább Michel Montaigne esszéinek fordítását kedveltem. Az ő nyelve azért érdekes, mert a középkori- és a modern francia nyelv közötti határon mozog, és ez nagyon izgalmas feladat. Vele azóta is foglalkozom, azt tervezem, hogy hamarosan nekilátok egy róla szóló könyv megírásának.

- A fordítás vagy a saját szövegek írása a nehezebb feladat?
- A fordítás sokkal könnyebben megy. Nagyon nehezen, lassan írok, ráadásul jó ideje verset sem írtam. Az említett Montaigne-kötet éppen ezért lesz nagy feladat. Egy teljes könyv megírására most vállalkozom először - kérdés, hogy mikor fejezem be.

- Hogyan tud életben maradni egy magasabb kultúrát képviselő kiadó a jelenlegi piacon?
- A jövőnk teljesen bizonytalan, állandóan változnak a külső feltételek, a támogatási rendszer. A válság óta pedig kifejezetten nehéz a helyzetünk, hiszen a könyvterjesztők sokszor hónapokat késnek a fizetéssel, hiszen nagyon nagy hiteleket vettek fel, komoly pénzeket öltek a fejlesztéseikbe.

- Kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, ám úgy tudjuk, hiába kereste meg levélben többek közt a Pécs2010 Menedzsment Központ korábbi vezetőjét, Mészáros Andrást és Szalay Tamás kulturális igazgatót, vagy az idén elhunyt polgármestert, Tasnádi Pétert is, hogy felajánlja segítségét az Európa Kulturális Fővárosa program lebonyolításában, választ sem kapott. Páva Zsolt polgármester viszont úgy nyilatkozott, hogy szeretné a civileket ismét bevonni az EKF-programba. Részt venne ebben?
- Az EKF ügyében öt-hat levelet küldtem szét, de ez már nem lényeges. Nekem ebből elegem lett, és már késő is lenne. Az én koncepcióm nem arról szólt volna, hogy egy évig fesztiválozzunk, hanem egészen másról: Pécs nagy lehetősége az lett volna, ha a 2010-es évet a város kulturális státuszának megváltoztatására használjuk fel. Ezzel együtt pedig egy többnyelvű régió kulturális központjává tesszük, példának okáért azért, hogy Eszékről vagy Varasdról hozzánk járjanak át kulturális eseményekre. A javaslataim arra vonatkoztak, hogyan kell ennek a régiónak az értelmiségét megragadni, őket Pécsre „szoktatni". A fesztiválozáshoz viszont én nem kellek. Sajnos nem is értik a döntéshozók, hogy mit is jelentene a magasművészet megjelenítése a programban, annak ellenére sem, hogy a sikeres kulturális fővárosok kizárólag a magaskultúrára alapoztak. Amit az elképzeléseimből meg tudunk valósítani, az annyi lesz, hogy kiadunk néhány balkáni regényt - ez viszont átfogó koncepció nélkül nagyon kevés. Immár azt gondolom, jobb lett volna, ha nem is kapjuk meg a címet annak idején.

B. M.