Pécsi Arcok - Aknai Tamás: "Drámának élem meg a folyamatot"

- Budapesti születésű, az egyetemet is ott végezte. Hogyan került Pécsre? Dunapatajon volt könyvtáros, majd igazgató.

- Ha van műveltségem, akkor ez döntően annak köszönhető, hogy ebben a falusi könyvtárban töltöttem el három évet. Szerettem az Alföldet, s természetes volt, hogy ott vállalok az egyetem után munkát, legalábbis addig, amíg Pécsett nem lesz üresedés a múzeumban. Ugyanis mindenképpen Pécsre szerettem volna jönni, nagyon nagy lehetőséget láttam az akkoriban kialakuló modern magyar pécsi művészeti gyűjteményben. Olyan kortárs művészeti programok indultak, melyek a 60-as és 70-es években elképzelhetetlenek voltak a fővárosban, hiszen politikai szempontból Budapest talán túlságosan is szem előtt volt. Pécsett Romváry Ferenc volt a művészettörténeti osztály vezetője, Hárs Éva a múzeum igazgatója, s volt szerencsém részt venni abban, hogy Pécsre kerüljenek országos jelentőségű magángyűjtemények, létrejöjjenek a ma is népszerű nagy múzeumok. Minden azzal kezdődött, hogy az egyetem évei alatt 1965-ben a siklósi várban láttam egy kiállítást „Pécs-Baranyai Képtár" címmel, amelyen olyan alkotások szerepeltek, amelyek leginkább azokra hasonlítottak, melyeket akkoriban csak lopva láthattunk nyugat-európai művészeti katalógusokban.

- A gyermekkor?
- A fővárosban éltünk, de szüleim elváltak és 1956 után leköltözünk Alsószentivánra, majd onnan egy alföldi tanyára. Édesanyám tanítónőként tartotta el három fiú gyermekét. Nagyon nehezen éltünk, de ezt akkor mi nem is éreztük, olyan boldogok voltunk.

- Pécs a nyolcvanas évekre veszített progresszív, haladó szellemiségéből. Mi volt ennek az oka?
- Részben természetes folyamat volt, hisz a nyolcvanas években valamelyest szabadabbá vált az ország, gyengült a politikai kontroll. Ekkorra Budapest művészeti potenciálját már érvényesíteni tudta, s e mellett vidéken is létrejöttek kulturális decentrumok és időközben egy új szemléletű nemzedék is felnőtt. Ugyanakkor Pécsett is érzékelhető volt az, hogy a korábbi építő állami mecenatúra, a támogatás kifulladt.

- Miért éppen a kortárs művészet vonzotta?
- Valójában nem magához a kortárs művészethez, hanem egy szellemi folyamathoz vonzódom. Ahhoz, amelynek a mi életünkben, velünk van vége, és ami, amíg élünk, velünk alakul. A tradíció és az új kapcsolata izgat, ezt én a „kortársban" érzékelem leginkább.

- Már az Európa Kulturális Fővárosa pályázat benyújtása előtt két hónappal azt mondta, hogy bizonyos feladatokat már addig el kellett volna végezni, de akkor még volt négy évünk 2010-ig. Most hogyan látja az EKF jövőjét?
- Szerintem alapvető hiba, hogy nem a meglévő kulturális struktúrát akarják megerősíteni és abból kiindulva építkezni. Olyan levegőben lógó, önjáró beruházás is lesz, mint a Tudásközpont: senki nem tudja, hogy egy ilyen intézmény valójában hogyan és miért működik, így félő, hogy a falak és az emeletek fogják megmondani, hogy mi történjen köztük. Van egy meggyöngült intézményhálózatunk, most viszont kitalálnak egy olyan struktúrát, amelynek nincs talapzata, háttere. A világon mindenütt úgy fejlesztenek, hogy professzionális szakmai felelősséggel a már meglévőre alapoznak, hiszen a tudásnak is megvan a maga fejlődési íve. Sokkal könnyebb például egy erős és komplex művészeti akadémia háttérére, bázisára, kapcsolataira támaszkodni, és úgy világszínvonalat produkálni, mint világsztárokat hozni például az Expo Centerbe, amelynek végül csal alkalmi, lokális hatása van. Vállalható események, de kevés nyomuk marad. Mindenesetre úgy vélem, hogy indokolt egy új hangversenyterem megépítése, ezt a pécsi zenei élet igényli. Ám meg kell jegyezni, hogy a szimfonikus koncertek bérleteseinek száma csökken, az alapfokú zenei képzés visszaszorult, és a klasszikus zene már nem része a hagyományos családi, közösségi életnek sem. Kiállítótérre is szüksége van Pécsnek, köztudott, a város most nem tud otthon adni nemzetközileg is számottevő tárlatoknak. Bár a színvonalas nemzetközi programok olyan szakmai, és anyagi követelményeket támasztanak, melyeket Pécs nem tud kielégíteni.

- Tehát a fenntartás és a működtetés az EKF legnagyobb kérdése.
- Ha szigorú vagyok, akkor a városban az aktív kultúra-fogyasztó, kultúra-elsajátító réteg nagyjából háromszáz főben áll meg. Ha engedékeny, akkor is csak háromezren lehetnek. Kérdés, hogyan kapcsolódik be a fennmaradó százötvenezer ember azokba a kulturális trendekbe, amelyeket az EKF-fel kíván megteremteni a város? Kérdés az is, mit tudunk majd felmutatni, amire Európa is odafigyel, és magunkat sem alázzuk meg vele, hisz jelszavakon kívül a kultúra mibenlétének definiálatlansága következtében még mindig nem tisztázódhatott a kulturális főváros igazi tartalma, a tényleges történéseket csak foltok sejtetik másfél évvel 2010 előtt. Magam drámának élem meg ezt a folyamatot, hiszen ezekben az években, a szakmai felkészüléssel Pécs alkotó értelmisége és a kultúrabefogadó réteg egyaránt átalakulhatott, megedződhetett volna.

Kép és szöveg: B. M.