Pécsi Arcok - Andrásfalvy Bertalan: "Nem bosszút akartunk"

- Sopronban született, majd az ELTE-re iratkozott be. Miért választotta szűkebb hazájának Pécset, Baranyát?
- Édesapám erdélyi volt. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik hitt a Duna-menti népek konföderációjában, s azért is felvételiztem annak idején magyar-román szakra, hogy egy szomszédos nép kultúrájával megismerkedhessem. De már az első évben hallgattam néprajzot, s harmadikban váltottam, és leadtam a tanári szakot. Sopronban, a világháborús bombázások ideje alatt a Feketebokor-majorba költöztünk, itt ismerkedtem meg közelről az uradalmi cselédség életével, a magyarság legelfeledettebb rétegével. Oly sok szépséget láttam, hogy ekkor, tizenhárom évesen érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy én ennek a népnek a kutatója szeretnék lenni. Az egyetem után Szekszárdra kerültem, délutánonként biciklire pattanva ismerkedtem a Sárközzel, a tolnai falvakkal. Akkor tánckutatóként sokat jártam Moldvában, Erdélyben, Felvidéken, nekem is részem volt abban, hogy a lopva-bújva határon átcsempészett filmfelvételek alapján az utókornak is fennmaradtak a táncok. Ezután jöttem Pécsre dolgozni.

- A rendszerváltást sokan, sokféleképpen ítélik meg. Ön hogyan látja, az elmúlt húsz évben valóban megvalósultak-e azok az álmok, melyek 1989-ben összekovácsolták az országot? Mi véleménye a mai politikai helyzetről?
- Az előző rendszerben elveim miatt az ellenzékhez tartoztam, s valahogy így kerültem a a lakitelkiekhez, a politikához is közel. Az 1990-es választások után aztán a gondolataimmal szimpatizáló, hozzám hasonló elveket valló MDF-tagok - többek közt Csengey Dénes, Csoóri Sándor - javasoltak kultuszminiszternek, nem Antall József. A kérdésre válaszolva, éppen a napokban jelent meg egy tanulmányom az „Elárult szabadság” című kötetben, amelyben hatvanegy szerző, mások mellett Makovecz Imre, Kőszeg Ferenc, Csete György fejti ki gondolatait erről...Úgy vélem, sok mindent nem hajtottunk végre: még a bűnösök megnevezését sem lehetett a paktumok, a vértelen forradalom érdekében. Nem büntetést, vagy bosszút akartunk, hanem legalább megnevezni azokat, akik elvtelenül, lelkiismeret nélkül hoztak halálos ítéleteket, kínoztak meg embereket. A tudományos életben megtisztulást szerettünk volna elérni, hogy aki nem a munkájának köszönhetően kapta meg rangját, egyetemi oktatói státuszát, az távozzon a katedráról. Ez sem történt meg. Végül a politikai hatalom átment gazdaságiba.

- Eltávolodtunk gyökereinktől, hagyományainktól. Ön szerint a magyarság megtudja-e őrizni azonosságtudatát? És ha nem, az identitásvesztésnek milyen következményei vannak?
- Már Kodály Zoltán, és Arany János is úgy vélte, hogy az ország megosztott: a gazdagabb réteg németes műveltségű volt, s megvetette a nép úgymond ázsiai kultúráját. Ez a hasadás megvan, és minden bajunk ebből származik. Kodály azt mondja, Janus-arcú a magyarság, de mikor lesz végre egyszer önazonos a kultúránk? Mert ha nem lesz az, s nem tudjuk ezt a hasadást megszüntetni, a népi kultúrát a magyar kultúra részévé tenni, akkor elpusztulunk. A néprajz tudománya nemcsak a hagyományok megismerését szolgája, hanem annak a tapasztalatnak megőrzését, melyet egyszerűen kidobtunk az ablakon. Gúnyolódnak persze: „Gatyába akarom öltöztetni az embereket”. Nem. A modern pszichológia, magatartástudomány is azt mondja, hogy valamikor közösségi életre nevelték az embereket, s ezt „kezelni is tudták”, csak most nem. Állítom, hogy a néprajz a jövő tudománya, hiszen megvannak azok a tapasztalok, amelyekkel a mai depressziós, atomizált és elkeseredett társadalmat megváltoztathatnánk.

- Az aprófalvas Baranyában a települések többségén nincs munkahely, iskola, a népesség elöregszik, a fiatalok elvándorolnak...
- Először azt hittem, hogy ez nem más, csak a minden áron való spórolás, de kiderült, hogy tudatos közösségrombolásról van szó. Mert azzal az emberrel, aki nem tartozik sehova, nincs támasztéka, azzal mindent meg lehet etetni. Az összetartásra, a szolidaritásra, mely hatalmas erőt ad, egy fogyasztói társadalomban nincs szükség, hiszen a fogyasztáshoz elég az önző emberek gyülekezete, akik egymással mit sem törődve törnek a hatalomra. Ahol bezárnak egy iskolát, ott egy közösségtől fosztják meg a gyermekeket, amellyel alapvető emberei jogokat sértenek meg. Ez egy életre szóló , s ezt nem lehet helyrehozni. Ám ahogy kiirtják a művészeti nevelést az iskolából, azzal a nemzethez való tartozást is elpusztítják. Annak ellenére, hogy például a zenei nevelés fontosságát a modern tudomány is igazolta: bebizonyosodott, hogy a zenét tanuló diákok sokkal kreatívabbak azon társaiknál, akik nem részesülnek ebben.

- A legnehezebb időszakban volt közoktatási miniszter.
- A miniszterségem alatt fogtunk bele a közoktatási törvény megalkotásába, melynek kidolgozásáról még az ellenzék is azt mondta, hogy még egy ilyen törvény nem született Magyarországon, hiszen több mint két évig egyeztettünk róla. Végül, utódom ideje alatt mégsem a nemzetközi szakma által javasolt, és kidolgozott verziót fogadták el. A jogszabály legnagyobb hibájának ma is azt tartom, hogy az állam az önkormányzatok kezébe adta az iskolák fenntartását, ezzel kiszolgáltatva az oktatást egy-egy település polgármesterének, anyagi helyzetének. Ez hatalmas felelőtlenség volt, hiszen a paksi atomerőmű mellett nyilván sokkal több pénz jut az iskolára, mint egy ormánsági faluban. Nagyon sok támadás ért amiatt, hogy szerettem volna elérni: a világról, a világ keletkezésről, a hitről is tanuljanak gyermekek, még akkor is, ha ateisták a szüleik. Hiszen a kereszténység az európai kultúra hangsúlyos része, erre az ismeretanyagra az európai embernek szüksége van.

B. M.