Pécsi Arcok - Bárdi László: "Már az egyetemen elbűvöltek"

- Honnan táplálkozik a Kelet, s Kína iránti vonzalma?
- Nem lehet egyetlen eseményhez kötni: tizenhárom éves lehettem, mikor vendég érkezett oskolánkba, s később derült csak ki, hogy Baktay Ervin, a híres orientalista járt nálunk. Kőrösi Csoma Sándor első indiai útjáról szóló előadása előtt az iránt érdeklődött, hogy hol tudna olyan pálcát vágni, amivel a vetítése alatt mutogathatna. Míg a többiek csak törték a fejüket, én és az egyik barátom - mi lókötők - tudtuk, hogy hol találunk ilyen vessző vágására alkalmas bokrot a gimnázium udvarában. Attól kezdve úgy éreztem, hogy a tudós előadásának sikeréhez kicsit mi is hozzájárultunk, s majdhogynem személyes ismerősömként tekintettem Kőrösi Csoma Sándorra is. Majd később, az egyetemen ugyan sokat tanultunk keletről, de már akkor érzékeltem, hogy a jelentőségénél jóval kevesebbet. Az ELTE-n aztán modern kínai nyelvet is lehetett tanulni, s már akkor elbűvöltek az írásjelek, az, hogy a nap és a hold jele mennyire hasonlít - leegyszerűsítve - az égitestekre. Természetesen mindez csak érzelmi kötődést jelentett.

- Később a tudományos kötődés, kutatásának iránya is kirajzolódott.
- Az egyetemi évek után egy konferencián érdekes dolgokat hallottam a keletről jött magyarokról, illetve vélt, vagy valós lovasnomád rokonainkról: a türkökről, a hunokról, az avarokról. Azt tudjuk, hogy keletről jöttünk, de igazából csak nagyjából - a korabeli krónikák alapján - az Urálig és annak vidékéig tudjuk követni a vándorlást, ettől keletre viszont mély homályba vész a múltunk, a keletről elvándorolt népek múltja. Ekkor már néhány kínai barátom is volt. Elmondták, hogy ugyan sokat tudnak a nyugatra indult népcsoportokról, de amikor azok - a történelmi múltban - kiléptek Belső-Ázsiából, s a Turáni-síkra jutottak, elvesztek a szemük elől. Úgy gondoltam, hogy ezt a kettősséget fel kellene oldani, s valamiképpen közelíteni kellene egymáshoz a két tudást, hiszen nem megszakítottságról van szó, inkább folytonosságról.

- Milyen jelei vannak ennek a folytonosságnak?
- A nyolcvanas évek végén, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy Kínába utazzak, végre nemcsak szövegeket, leírásokat olvashattam, hanem olyan múzeumi emlékeket is láthattam, amelyről az ottaniak nem is tudták, hogy milyen hasonlóság fedezhető fel a mi tárgyaink és egyes kínai tárgyak között. Csak egy példa: a Magyar Nemzeti Múzeumban henger alakú hun üstök vannak, de magam is úgy százötven hasonlót láttam a népvándorlás útvonalán, Belső-Ázsiában a különböző kiállítóhelyeken, gyűjteményekben. Ebből már ki is rajzolódott az út kezdete és vége.

- Hogyan vélekednek rólunk?
- A törzsnépesség, a han-kínaiak rokonszenvvel néznek a magyarokra, azt mondják ránk, mi vagyunk az egyetlen Ázsiából elindult nép, amely Európában fenn is maradt. A franciákra, angolokra egészen másképp tekintenek, nincs meg irántuk az a bizalom, mint felénk. Ez a bizalom pedig nagyon jó alapja lehetne a szoros gazdasági együttműködésnek is. Ám eddig nem nagyon éltünk ezzel az előnyünkkel. Jó példa erre, hogy annak idején, a rendszerváltás után, még mielőtt a vas- és acélgyártást Magyarországon felszámolták volna, felajánlották, vesznek tőlünk nyersvasból, acélból. A kormány azonban nem reagált erre. De nem használtuk, használjuk ki azt a helyzeti előnyt sem, hogy az 50-es években hazánkban tanuló kínai diákok közül többen magas rangú vezetők, így nagykövetek lettek, és közülük került ki az egyik külügyminiszter-helyettes is.

- Milyen mentalitásbéli különbségek vannak?
- Rengeteget utaztam, s még nem találkoztam olyan kínaival, aki a háromnegyedét is bejárta volna annak a területnek, mint amit én. Így talán már kicsikét össze tudom hasonlítani a két országot. Nagyon szorgalmasak, s ha úgy vélik, hogy valaki nem anyagi előnyszerzés miatt utazik hozzájuk, hanem az ország emberi oldalát szeretné látni, akkor nagyon segítőkészek. És nem a munkaidőt nézik, hanem a feladatot. Nagyon erős az emberek között az összetartás: ismeretlenül is segítenek akkor, ha egy barátjukat már ismeri az ember - „kézről kézre" adják a barátokat. A család szintén nagyon erős kötelék, s megtartó erejéről nem csak beszélnek, de a valóságban meg is élik. Érdekes az, hogy a „családon belüli erőszakot" a kínaiak „otthonon belüli erőszaknak nevezik", éppen azért, hogy a „család" szavukat védjék, azt ne járassák le.

- A közelmúltban a világsajtót a tibeti események járták be. Az ott történtekről mi a véleménye?
- Kína száz év alatt a szegény emberek országából a világ élére tört, s ezt a konkurenseik nem elsősorban a jobb gazdasági teljesítményekkel, hanem róluk terjesztett a félrevezető információkkal próbálják gátolni. Én viszont szeretném azt képviselni, hogy meg kell ismerni a másik álláspontját is, de nem szabad a véleményt ráerőltetni senkire, az igazságot mindenki maga dönthesse el. Ezt a tisztázó szándékot eddig még nem vették rossz néven a kínaiak. Ugyanezzel próbálkozom Tibet esetében is. Néhány hete jöttem vissza Kínából, s azt olvashattuk a nyugati sajtóban, hogy kínai katonák több száz tibetit mészároltak le. Ez így nem igaz: először is rendőrök voltak, majd az is kiderült, hogy a dalai láma szerint negyven, a kínaiak szerint meg csak húsz ember halt meg, ám ők is kínaiak voltak. Azok, akiknek a boltjait, lakását felgyújtották, akiket a tibetiek meglincseltek...

- Miért van szüksége Kínának erre az alig hatmilliós tartományra?
- Tibet kérdése igencsak bonyolult, hiszen utoljára 600 és 800 között volt önálló. Kína azért tart igényt az országra, mert Tibetnek rengeteg ásványkincse van, a fővárosban, a lhászai piacon magam is vettem féldrágaköveket - fillérekért. Másrészt stratégiai szempontból is fontos a számukra. A kínaiak azonban sok mindent elrontottak: türelmetlenül, siettetve próbálták fejleszteni a tartományt. Tanulniuk kellene a régi kínaiaktól, akik évszázadokkal ezelőtt úgy gondolkodtak a határmenti népekről: „ha menni akarnak, akkor menjenek, ha feszültség van, akkor azt rendezzük, így vagy úgy, de hagyjunk békében élni mindenkit a saját földjén".

- A közelmúltban két kötete is napvilágot látott, és két tanulmánykötethez is felkérték szerzőnek.
- Szerencsém volt. Az elmúlt négy hónapban két önálló kötetem is megjelent, s öt vagy hat kritikát is írtak ezekről, s kicsit szégyellem is magam, olyan elismeréssel szóltak írásaimról. Megpróbálok hitelesen és jó szándékkal írni, s inkább a Kelet nekünk szóló üzenetét hangsúlyozni, a mának szóló tanulságokat levonni. Nem csupán leírni szeretném azt, hogy egy-egy utam során - például legutóbb a Császár Csatornát végigjárva - milyen városokban jártam, s az események sorrendjéről beszámolni, hanem a jelenségek hátterét, okait is megvilágítani, és azt bemutatni, hogy egy különleges épület, szokatlan hagyomány számunkra mit is jelent.

Kép és szöveg: Bóka M.