Pécsi Arcok - Kékes Ferenc: nem jó az asztalcsapkodásban

- A néhány esztendővel ezelőtt vásárolt Dnyeper megvan még?
- A chopper mellett ez a negyven esztendős motor a legkedvesebb vagyontárgyam. Természetesen megvan még, sőt a Dnyeperrel ezen a nyáron a barátainkkal egy nyolcszáz kilométer hosszúra sikeredett veterántúrán is részt vettem: Zamárdiból indultunk, onnan jártuk be Somogy és Tolna megyét. Az út alatt hűségesen szolgált, s egy rúgásra indul ma is.

- Honnan ered a motorokhoz fűződő szenvedély?
- Nyolc-tíz éves koromban próbáltam ki édesapám motorját, és ahogy lehetett, jogosítványt is szereztem. Édesapámnak Rigája volt, a barátaimnak is, úgy húsz éves koromig velük jártam össze. A hetvenes évek elején jelent meg a Szelíd motorosok című film, ennek hatására mi is kiszereltük a furulyát a kipufogóból, azért, hogy dögösebb legyen a motorhang, a kormányt pedig meghosszabbítottuk. Visszagondolva, nagyon komikus látványt nyújthattunk, de mi akkor nagyon jól éreztük magunkat. Aztán, már családos emberként, Trabanttal jártam egy ideig, csak negyvenéves koromban kezdett újra felerősödni bennem a vágy a motorozás iránt. Végül 2002-ben, az eredetileg a  konyha felújítására eltett pénzből vettünk egy choppert. Ezért azóta is nagyon hálás vagyok feleségemnek - aki maga is igazi „benzintyúkká" vált, és ugyanúgy szereti a motorozást, mint én.

- Majd' negyedévszázadig dolgozott a bányánál. Alulról indulva, csillésből lett vezérigazgató-helyettes...
- Ez egy kedves legenda, valójában nem csillés voltam. Segédmunkásként persze sokféle munkát végeztem a föld alatt és afölött: műszereket szereltem, de a robbantások előkészítésében is komoly tapasztalatra tettem szert. Miután nem egyetlen üzemegységnél dolgoztam, így nagyon sok emberrel ismerkedhettem meg. Ez később - miután estin elvégeztem az egyetemet - munkaügyi vonalon is sokat jelentett.

- Hogyan élte meg, hogy részt kellett vennie a bányabezárásban?
- Nagyon rázós időszak volt, rengeteg munkajogi esettel, egészségkárosodásból származó jogvitákkal. A bányaterületek rendezetlen jogállása is sok feladatot adott. Borzasztó időszakként éltem meg azt a néhány évet, hiszen az egész családom kötődött a szénbányákhoz. Rokonaim között volt vájár, bányamérnök és vasipari szakmunkás is, édesapám pedig a nyugdíjba vonulása előtt osztályvezetőként dolgozott. Nehéz idők voltak, ugyanakkor hatalmas késztetést is kaptam ahhoz, hogy mindent megtegyek az emberek érdekében. Mindenesetre még ma is úgy vélem, hogy a bányák bezárása ad-hoc jellegű és hibás döntés volt.

- Közéleti szerepvállalása kezdete tényleg ahhoz köthető, hogy 1988-ban egyik alapítója volt az Értelmiségi Klubnak?
- Tulajdonképpen igen, bár már gimnazista koromtól fogva tagja voltam a KISZ-nek, igaz, nem vállaltam vezető tisztséget. A szénbányáknál is nagyon aktív közösségi élet volt, az ottani ifjúsági bizottság elnökeként tevékenykedtem. A KISZ-ben is nagyon jól éreztem magam, úgy gondolom, hogy a szervezetet messze nem a politika határozta meg, hanem az együttlét. Nem is volt más alternatíva erre, de fiatalként, ahogy a mai ifjúság is, vágytunk a közösségre. A pécsi Értelmiségi Klubban való részvételem is annak köszönhető, hogy mindig közösségi ember voltam.

- Hogyan látja, mennyiben változott a politika, a közéletiség a rendszerváltás óta?
- Nem tudok nem kritikus lenni: akkor sokkal magasabb színvonalú volt a hétköznapok politikája, mint manapság, ezért sem érzem, érezném már jól magam a közéletben. Életem megrázó élménye az volt, amikor 2002-ben bejutottam a parlamentbe. Én ugyanis naivan azt gondoltam, hogy az uniós csatlakozás előtt - és amiatt - képes lesz a politikai elit felülemelkedni addigi csatározásain, és legalább négy-öt stratégiai kérdésben konszenzust alakít ki - annak érdekében is, hogy minél hatékonyabb tudjuk lehívni az uniós forrásokat. Mindez elmaradt, egy-két hónap elteltével pedig számomra is nyilvánvaló lett, nem jön létre egy elégséges, ám szükséges összefogás. Ennek elmulasztásából mindkét fél kivette a részét, a miénk is.

- Gondolkodik azon, hogy visszatér a politikába?
- Ahhoz, hogy újra közéleti szerepet vállaljak, nagyon-nagy változásokra lenne szükség. Én, úgy érzem, a megoldások embere vagyok. Nem vagyok jó az asztalcsapkodásban és a színfalak mögötti játékokban, az úgynevezett mutyikban. Azt kellett viszont észrevennem, hogy a mai politikában sokkal inkább az utóbbi, az agresszív attitűd, a pitbull-stílus a meghatározó - és mindkét oldalon. Ezért is örültem annak, hogy 2006-ban végül nem engem kértek fel arra, hogy induljak a parlamenti választásokon. Nem is vállaltam volna.

- Ön szerint milyen jövője lesz Baranyának, Pécsnek?
- Kifejezetten bizakodó vagyok, nem mintha én lennék az ügyeletes optimista. A szigorú tényeket nézem. Ennek az évnek a közepétől fogva nagyon fontos fejlesztésekről születtek döntések, így rengeteg forrás jelenik meg mind az önkormányzati-, mind a magánszférában. 2009-ben pedig a beruházások is elindulnak. Úgy vélem, hogy a világméretű válsággal szemben talán jó stratégiát jelentenek a régóta várt, és munkahelyeket is teremtő fejlesztések. Abban viszont alig látok elmozdulást, hogy a leszakadó hátrányos térségek felzárkóztatására komplex megoldási program indulna - s ez a kritika a jelenlegi kormányt és a régió képviselőit is illeti.

Kép és szöveg: B. M.