Pécsi Arcok - Nyárády József, egy modellező orvosprofesszor

- 2003-ban indult a régió Baleseti Centruma az ön irányítása alatt, idén tavasszal azonban távozott Pécsről. Mivel foglalkozik most?

- A pécsi kapcsolataim megszűntek, s bár több ajánlat is érkezett, de végül két vidéki kórházét fogadtam el. Az egyik a mohácsi, ahol főleg kézsebészeti problémákkal foglalkozom, a másik, a szekszárdi intézmény, velük korábban áttételesen volt már kapcsolatom. Mindkét kórházban az a feladatom, hogy a traumatológia irányításában segédkezzek, asszisztáljak és tanítsam a fiatalokat, akik, tegyem hozzá, nagyon fogékonyak. A legnagyobb probléma a szakemberhiány, de ez mindenütt így van. Szekszárd súlyponti kórház, szeretne fejlődni. Sok évvel ezelőtt, amikor tanszékvezetőnek kineveztek Pécsett, már akkor is a hasonló új metodikák bevezetését végeztem, a baleseti sebészet területén, például a medencesebészetben. A vidéki kórházak fejlődésére jellemző egyébként, hogy nemrég még Kaposvár is csak egy kis intézmény volt, viszont a betegek ma már nem jönnek el Somogyból Pécsre, hiszen Kaposváron is minden traumatológiai beavatkozást el tudnak végezni a kollégák.

- A végét még nem látjuk, de szerintem nem ezt az irányt kellett volna követni, hanem egy-egy nagyobb traumatológiai centrumot létrehozni. A szakmai kollégium is ezen az állásponton van, de erre a politika még nem fogadóképes. Úgy vélem, hogy a központokkal nem csupán költséghatékony és magas színvonalú, széles spektrumú lenne az ellátás, de a szakemberhiány is megoldódna. Az viszont kérdés, hogy például a dél-dunántúli régióban melyik városban legyen a centrum.

- Teljesen mégsem szakított a pécsi egyetemmel, hiszen most is a mikrosebészeti kurzus előadására készül.

- A kézsebészeti szakvizsgához az orvosoknak egy mikrosebészeti tanfolyamot kell elvégezniük. Én, mint hiánypótló veszek részt ebben a munkában, hisz annak idején is tartottam egy-két előadást a témáról. A szakma szeretete és a mikrosebészet iránti vonzalmam miatt sem mondhattam nemet a felkérésre, ráadásul fiatalokkal találkozom, akik talán egyszer megérik, hogy nagyobb megbecsülés mellett dolgozhassanak... Nem tagadom azonban, hogy távozásom szakmai okokra vezethető vissza. Az egyetem vezetésének elképzeléseivel nem érthettem egyet, s mert a betegek és munkatársaim érdekeit tartottam szem előtt, így inkább eljöttem Pécsről - onnan, ahol pályafutásom kezdetétől 39 éven át dolgoztam.

- Miért választotta annak idején a sebészetet, az orvosi pályát?

- Így hozta az élet. Magyarország kis ország, az emberből azért bármi nem lehet. Én a repüléshez vonzódtam a legjobban – ma is modellezem -, s a Széchenyi gimnáziumban, első osztályos koromban, amikor azt kérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam: aerodinamikus. Ennek a szakmának viszont semmilyen háttere, előzménye nem volt akkoriban. Így, amikor valóban dönteni kellett, édesapám leült velem beszélgetni, hogy valami komolyabb szakmát válasszak, s miután ő is orvos volt (a fogászati klinikát vezette), magam is megszerettem a gyógyító munkát. Sokáig mellkassebész szerettem volna lenni, de a kézsebészet mikrosebészeti ága még a trauma szakvizsgám idején is szinte fehér folt a magyar orvoslásban. Szerettem a finom dolgokkal való bütykölést. Egyszer az egyik betegemtől finom ércsíptetőket kaptam, amelyeket akkor még szinte lehetetlen volt beszerezni - ezekkel viszont megkezdhettem a végtag-visszaültetéses állatkísérleteket, majd a megfelelő tapasztalat birtokában, 1982-ben megtörténhetett az első nagy végtag replantáció is. Persze, a mi szakmánkról sokan azt hiszik, hogy ott kezdődik a munka, hogy beütünk egy szeget, de valójában az igazi, a legnagyobb feladat a szövődmények elhárítása, a megfelelő utókezelés meghatározása.

- Szabadidejét újra modellezéssel tölti?

- Igen, amióta időmilliomos lettem, újra modellezem. Huszonöt évig voltam válogatott kerettag, legjobb eredményem egy világbajnoki harmadik helyezés volt. Igaz, azt hiszem, jól döntöttem, amikor 1986-ban hosszú időre befejeztem, hiszen tavasztól őszig a munkámon kívül szinte minden időmet ez kötötte le - versenyekre jártam. Aztán ősztől tavaszig a konferenciák, az önmagam szakmai képzése következett, ám teljes erőmmel csak a modellezés nélkül tudtam a szakmai fejlődésre koncentrálni. Ma már vannak elektromos gépeim, de a régi időkből megmaradt egy túramodellem és egy műrepülőm is.

B. M.