Pécsi Arcok - Stenczer Béla: „Nagyon megfelel a pécsi lépték"

- Nem rögtön a színjátszással kezdett, egészen más pályán indult el. Hogyan keveredett mégis a színpad közelébe?
- Gépipari technikumot végeztem, és tengerész szerettem volna lenni. Jelentkeztem is az odesszai egyetemre, ahova csak azért nem vettek fel, mert nem volt elég jó az orosz tudásom. Másodikként azonban a miskolci egyetemet jelöltem meg, ahova azonban már be is jutottam. Egy év múlva viszont átjelentkeztem a Pollackra. A miskolci egy év meghatározó volt, hiszen itt ismerkedtem meg a színpad világával, és azonnal tudtam, hogy ezt a pályát választom. Mikor visszajöttem Pécsre, Sződy Szilárdhoz kerültem, aki éppen akkor vette át Bécsy Tamástól a városi amatőr színpad vezetését. Gyakorlatilag csak ide jártam - a Pollackon a még hátralévő három év nagyon kellemesen telt... Miskolcon ugyanis sikerült az alapozó tárgyakat letennem, a technikumi végzettségem miatt a műszaki tárgyak sem okoztak gondot. Az első időkben Sződy Szilárd egyengette pályámat. Majd 1973-tól, mikor idősebb Bagossy László Pécsre költözött, elválaszthatatlan lettem tőle. Őt tekintem igazi mentoromnak.

- Mindössze egyetlen esztendőt töltött Pécs határain kívül. Valaha megfordult a fejében egyáltalán, hogy másutt is szerencsét próbáljon? Kapott felkéréséket, amelyeket végül visszautasított?
- Voltak felkéréseim, de így utólag azt gondolom, nem döntöttem rosszul, amikor mégis itt maradtam. Kár azon keseregni, hogy „mi lett volna, ha" - ennek nincs értelme. Annyi bizonyos, ha például 1974-ben, vagy a nyolcvanas évek közepén a kaposvári Csiky Gergely Színház hívásának eleget teszek, másképp alakul az életem. Ám akkoriban születtek a gyermekeim, és valahogy féltem is. Másrészt nagyon erősnek éreztem azt a társulatot. Talán nem is gondoltam igazán arra, hogy nekem mennem kellene...

- Sokan viszont a fővárosban próbálkoznak, mondván, színészként igazából csak Budapesten lehet érvényesülni...
- Valóban így van. A helyi közönség előtt is nagyobb annak a színésznek a elfogadottsága, reputációja, aki elszerződött Pécsről. Van egy ilyen közvélekedés: „hát igen, őt elvitték Pestre, felfedezték". Van ebben valami, de nekem mégsem hiányzik ez. Pécsett engem nagyon sokan szeretnek - bár ugyanennyien lehetnek olyanok is, akik nem. Számomra az a legfontosabb, hogy akik kedvelnek, azoknak tudjak valamit nyújtani a színpadon. Nekem ez elég. Talán jó dolog ma egy társulati melegében játszani, ott, ahol az ember már kitaposta az útját. De azért is mindennap meg kell küzdeni, hogy ugyanott is maradjon az ember - s ez így van rendjén. Tudod, hallatlan nagy dolog az, ha az emberre az utcán, vagy a boltban rámosolyognak. A járókelők arcán látott pillanatnyi öröm legalább annyit ér, mint az előadások végén a vastaps. Egy metropoliszban viszont nagyon ritkán történik ilyesmi. Nekem nagyon megfelel ez a pécsi lépték. Ugyanakkor nagyon aggódom a városért...

- Pontosan miért?
- Hát, ahogy itt a dolgok működnek - nem nagyon tudom, hogy van-e ebből a helyzetből kivezető út. Elég az eladósodottságra, a város lakosságának fogyására, az elhibázott beruházásokra gondolni. Kérdés, hogy az EKF-projekt mindezen tud-e segíteni, nem inkább ront-e majd a helyzeten. Hiszen olyan beruházások viszik majd el a pénzt a termelő projektek elől, amelyek nem termelik, hanem csak falják a pénzt. Azt sem tudom, hogyan gondolják, hogy a kultúra termelő ágazattá léphet elő. Ehhez ugyanis fizetőképes kereslet kell - az pedig nincs.

- Érdekes, hogy ezt mondja, hiszen az MSZP és az SZDSZ támogatásával - igaz, függetlenként - indult 2003-ban egy időközi választáson.
- Rábeszéltek, hogy induljak. Nem vagyok párttag, de alapvetően liberális érzelmű vagyok, az SZDSZ listáján korábban is fenn voltam. Akkor üresedés volt - egy SZDSZ-es képviselő halála miatt -, és szerintem bajban volt az MSZP is, kit indítson a helyért. Ám ez egy meggondolatlan pillanat volt az életemben. És már akkor megköszöntem azoknak, akik igyekeztek távol tartani a politikától. Szerintem megbolondultam volna, ha ott kéne ücsörögnöm. Így nem bánom, hogy nem jutottam be az önkormányzatba, de azt sem, hogy elindultam. Megismerhettem mindazt, hogy hogyan működik egy politikai kampány...és az minden negatív várakozásomat felülmúlta. Ma már egyáltalán nem foglalkozom politikával, a híradó első tíz percét sem nézem, helyette átkapcsolok valamilyen „főzősműsorra".

- A POSZT egyik szervezője, több darabban - a Képzelt betegben, a Nép ellenségében, a Kétszer vagy fiatalban, a Hyppolit, a lakájban - is játszik. A rengeteg munka mellett mennyi ideje marad a családra, a barátokra?
- Nehezen egyeztethető össze minden, bár a fiaim már elköltöztek és a feleségem is nagyon elfoglalt. Barátokra azért szakítunk időt, de sokkal kevesebbet, mint kellene. Az az én életem, hogy reggel kilenckor bemegyek a színházba, intézem a jegyeladásokat, a színházszervezési ügyeket, s a tájékoztatással foglalkozom. Ugyanezt csinálom a Poszton is...ez egy örökölt feladatkör.

- Van-e kedvenc szerep, szerepálom? Korábban filmszínészként is megismerhettük a Három Testőrben - számíthatunk-e arra, hogy újra nagyjáték filmben láthatjuk?
- Nincs álmom, mindig annak örültem, amit eljátszhattam. Szerencsés vagyok, hiszen remek szerepeket vállalhattam, ilyen volt például Sancho Panza, vagy Svejk alakja. Szeretem azokat a figurákat, amelyek egyszerre a könnyzacskókat, és a nevetőizmokat is megmozgatják. A Képzelt beteget talán ezért is szeretem különösen. A Molière darab esetén pedig kegy volt, hogy a társulat, a rendező, a darab is úgy állt össze, hogy minden a helyén volt. A filmezésről szólva: a Három Testőr óta volt több kisebb epizódszerepem, de hát ezekről nem beszélnek, hisz a film egy-két színészé. Vagy jönnek a felkérések, vagy nem, vidékről pedig nagyon nehéz bekerülni egy-egy filmbe. De én úgy vagyok ezzel, mint Tolnai Klári: rengeteget filmezett, de nem szerette ezt a munkát...

B. M. - Fotó: Körtvélyesi László