Pécsi Arcok - Horváth Zsolt, a zeneművész, menedzser és tanár

- A pécsiek találkozhatnak Önnel, mint a Pannon Filharmonikusok igazgatója, mint az EKF Művészeti Tanácsának tagja, nemrég trombitaművészként lépett fel a zenekar kamaraestjén, a művészeti szakközépiskolában pedig mint az egyik legszigorúbb, de legsikeresebb trombitatanárra emlékeznek. Ki is Horváth Zsolt leginkább?
-Mindezek összessége, de ha ennél árnyaltabban akarnék fogalmazni, akkor a zene "szolgája". Nálunk, muzsikusoknál "szolgálat"-nak hívják a munkaidőt, talán nem véletlenül. Életünkkel a zenét szolgáljuk, ki így, ki úgy. Nekem a zene sokoldalúsága, sokszínűsége a mai napig kihívás, ez látszik a pályámon is.

- Honnan jött az indíttatás, hogy muzsikus legyen?
- Ellentétben a művészcsaládok generációkon átörökített tehetségével, én egy Zala megyei kis faluból származom, ahol szüleim és a nagycsalád tagjai mezőgazdasággal foglalkoztak, előttem senki nem volt muzsikus. Hatévesen egy falusi bálban lenyűgözött a fellépő zenekar, amikor is eldöntöttem, hogy „márpedig én muzsikus leszek". Hálás vagyok szüleimnek, hogy hittek bennem, és a sok nehézséget legyőzve támogattak elhatározásomban. Heti többször utaztam be egyedül Nagykanizsára a zeneiskolába, órákat üldögéltem a buszpályaudvarokon a csatlakozásra várva. Míg más focizott, én gyakoroltam. Klasszikus muzsikuspalánta gyermekkort éltem tehát, talán azzal a különbséggel, hogy nem volt kivételes tehetségem, és nem a szüleim akarták mindezt: a saját akaratom, szorgalmam és kitartásom eredménye az, amivé lettem. Úgy tűnik a zene választott engem...

- Ezek szerint eredetileg nem pécsi. Honnan a pécsi kötődés?
- Középiskolai éveimet a Művészeti Szakközépiskolában töltöttem, ami meghatározó volt az életemben. Az iskolát ma is Pécs kiemelkedő szellemi műhelyének tartom. Egyetemre a Bécsi Zeneakadémiára jártam, ahonnan, miután átvettem kitüntetéses diplomámat, rögtön „hazajöttem" Pécsre a szimfonikusokhoz. Sokan csodálkoztak a döntésemen, kivéve a pécsieket. Ez a város ha egyszer elvarázsolt, nem enged. Aztán itt alapítottam családot, ami a zenekar mellett szintén ezer szállal ideköt.

- A zene fővárosában, Bécsben töltötte egyetemi éveit, nem csoda hát, hogy a pécsi zenei élet egyik legaktívabb tagja lett.
- Igen. Bécsben nem csak a kiváló hangszeres tudást szereztem meg, hanem megéltem a zeneművészet egy olyan szintjét, amely nálunk kevéssé ismert. Ott találkoztam a zene, mint kulturális ipari termék menedzselésének szükségességével is. Ez az igény vezérelt, amikor elvégeztem a közgáz MBA szakát, ahol a Pécsi Szimfonikus Zenekar átalakításáról és menedzseléséről írtam diplomamunkámat.

- Amit aztán meg is valósított...
- Megvalósítottunk. Többes számban, hiszen egyedül semmit nem értek volna a szándékaim, a stratégiám. Az intézményi célokat a vezetésemmel az intézmény művészeti és gazdasági vezetősége, a muzsikusok, a menedzsment - az intézmény 120 munkavállalója - valósítja meg. Ne feledkezzünk meg a városról, mint a zenekar tulajdonosáról, amely mindvégig támogatásáról biztosította a zenekart, és végül, de nem utolsó sorban a közönségünkről: az előadó művészet mit sem ér a zene barátai, a hallgatóság nélkül. Az elmúlt években megtöbbszöröződött közönségünk, és azok a gazdasági szereplők, akik anyagi áldozatot hoznak azért, hogy minél több helyre eljuttassuk a zenét. Legutóbbi igazgatói pályázatomat nem véletlenül készítettem el olyan borítóval, amelyen öt szimbolikus erejű kéz látható: a zeneszerző amint komponál, a vezénylő karmester keze, a muzsikus játszó keze, a közönség tapsoló keze, és egy adakozó kéz. Őszintén vallom, hogy a feladatom ennek a szimbolikus „öt kéznek" az összehangolása. Együtt valósítjuk meg a kitűzött célt, igaz, az én vezetésemmel.

- Meddig tart ez a folyamat? Lehet pihenni, hátradőlni valamikor?
- A 2003-ban elkezdett munka egy olyan középtávú stratégiára épült, amely 2011-ben, a zenekar fennállásának 200. évére zárul le, azonban az elmúlt hat év már páratlan eredmény Pécs, és talán Magyarország zenei életében. A saját eddig elért szakmai sikerem annak a nagyon fontos eredménynek is köszönhető, hogy napjainkra az intézmény minden székén a véleményem szerint a legalkalmasabb ember ül. A muzsikusok majd mindegyike pécsi, akik nem csupán a zenekarban játszanak, hanem a középiskola, az egyetem oktatói is egyben, Pécs város zenei értelmiségének magját alkotják, így művészeti hivatásuk mellett a város zenei életért érzett felelősségük is nagy. Kisszámú menedzsmentünk szintén magasan kvalifikált szakemberekből áll. 2011-ig senki nem dőlhet hátra. Bonyolult szakma a miénk, pályán tartani a stratégiai folyamatot rendkívül összetett, következetes és tudatos munka minden résztvevő számára.

- És mi lesz 2011 után? Vannak az igazgatónak már újabb tervei?
- Az "igazgató" sokminden egy személyben: muzsikus, zenetanár, menedzser, családapa, lokálpatrióta. Sok tervem és lehetőségem van a zenét és ezt a várost szolgálni, meglátjuk, melyik lesz a legmeghatározóbb 2011 után. Igazgatóként természetesen a zenekari terveket jelentősen befolyásolja, hogy a már említett "öt kézből" kiét tudom magam mellett. Ha a város az elmúlt évek befektetését és eredményét kihasználva továbbra is a zeneművészetet, mint kiemelt fontosságú művészeti ágat kezeli, és ha végre beköltözhetünk a hangversenyterembe, olyan távlatok nyílnak meg a zenekar és közönsége előtt, amelyek újabb kihívást jelentenek mindannyiunknak, természetesen nekem is.

Korb Zoltán - Fotó: Dittrich Éva