- Hivatalnok volt szinte egész életében. Családi hozadék, hogy a közigazgatásban dolgozott évtizedeken keresztül?
- Nem, hiszen szüleim a postánál dolgoztak, ráadásul eredetileg tanári pályára készültem. A sors hozta úgy, hogy a népművelőként kaptam állást a városi művelődési házban. Innen hívtak a közigazgatásba, a városi tanács művelődési osztályára. Ekkortól - 1966-tól - dolgoztam köztisztviselőként egyetlen rövid megszakítással: az Expressz utazási irodavezetői székét fogadtam el.

- Azt gondolhatnánk a köztisztviselők élete szürke és unalmas. Mi tartotta a pályán?
- Soha nem szerettem a kizárólag íróasztali munkát, ezért mindig igyekeztem kimozdulni, szervezni, programokat, kapcsolatfelvételi lehetőségeket vinni a falvakba,

intézményekbe, egyesületekbe.. Azt gondoltam, hogy a diplomácia nem merülhet ki a vezetők találkozójában, azt akartam, hogy a köz is részesüljön a különböző országokkal való kapcsolatainkból. Ha be lettem volna zárva egy irodába, nyilvánvalóan nem is maradok a közigazgatásban évtizedeken át.

- A megyei tanácsnál és közgyűlésnél összesen harmincöt évet dolgozott. Mikor volt jobb: a rendszerváltás előtt vagy utána?
- Az elmúlt rendszerben sokszor felülről szóltak ránk, milyen irányban kellene építenünk kapcsolatainkat, a vasfüggönyön túli országokat pedig kerülnünk kellett. Sokkalta nehézkesebb, körülményesebb volt a dolgunk. A meglévő partnerségeknek azonban rendkívül bő, máig élő hozadékai voltak. A váltás után ugyan kinyílt a világ, s ma is büszkék lehetünk rá, hogy harminc baranyai településnek lett például steiermarki testvértelepülése. Ugyanakkor egy másik fék szabott gátat vágyainknak: a pénz. A költségvetés jelentősen behatárolja egy település, egy megye lehetőségeit, s ha szűkösek az anyagiak, akkor azt a külföldi kapcsolatok is megsínylik.

- Mi lesz Végh József nélkül a megye protokolljával?
- Mennie kell annak nélkülem is, bár bevallom szívesen segítek a kollégáknak, s titkon tán még vágyok is erre. Úgy gondolom, folytatható az a munka, amit végeztem, ennyi idő után pedig kötelességemnek is érzem, hogy kapcsolataim, tapasztalataim révén - már, ha szükségét látják - segítsem az utánam következő generációt.

- A folyamatos napi rutinból nyilván nehéz csak úgy kiugrani - pláne harmincöt év után. Mihez kezd, immár a szó hagyományos értelmében vett nyugdíjasként?
- Elsősorban feleségemmel töltök több időt, hiszen ő rengeteg áldozatot vállalt, amíg én esténként látogatásokon, találkozókon, hétvégente megyei programokon vagy éppen a munkámmal járó utazásokon vettem részt. Szeretek a városban sétálgatni, újra felfedezni, megcsodálni, ami szép, szóvá tenni azt, ami nem méltó Európa leendő kulturális fővárosához. Az életem során beszerzett könyveket is megkísérlem sorra elolvasni. Aztán itt van a másik szívügyem, a magyar-finn kapcsolatok ápolása. Az idén 35. éves jubileumát ünneplő Pécsi Magyar-Finn Társaságban is várnak rám - mint egyik alapítóra - feladatok. Két fiam van, s négy unokám, így van hova, s miért visszavonulnom.

Kép és szöveg: Korb Zoltán