Pécsi Arcok: Tremmel Flórián - „Mint a komputer processzor nélkül"

- Miért választotta a jogi pályát?
- Nagyon vonzott a kriminalisztika, vagyis a bűncselekmények felderítésével foglalkozó tudomány, ám abban, hogy a tanszéken maradtam, nagy része volt elődömnek is. Dr. Vargha László volt az, aki hazánkban elsőként szerzett tudományos fokozatot kriminalisztikából. A pécsi egyetemnek nagy hagyományai vannak e téren, hiszen Irk Albert 1912-ben itt írta meg az első magyar kriminológiai könyvet. Ez a vonal meg is maradt, és nem csak büntetőeljárás jogi, de kriminalisztikai tankönyv is készült. Ez utóbbi ráadásul egyedülálló a világon, hiszen képekkel illusztrált, szemléltető kötet. Ez a diszciplína azért is fontos, mert a jogászi foglakozásnak az alapproblémája, hogy nálunk a tények feltárása háttérbe szorult, túl sok a jogászkodás: de először a tényeket kell ismerni, csak utána jöhet a jogértelmezés. Tehát elsődlegesen soha nem az a fontos, hogy mi a büntetési tétel, ha nem az, hogy ki és mit követett el. A kriminalisztika a polgári jogászoknak is hasznára válna, de ezt máig nem ismerték fel Magyarországon.

- Az előző rendszerben kényesebb volt büntető-eljárás joggal foglalkozni?
- Egyáltalán nem volt könnyű. Az egyetemi éveim alatt hosszú hónapokon keresztül törtem a fejem, hogy miről írjak értekezést. A letartóztatásról azért nem lehetett, mert akkor azt mondták, hogy „mit gondolnak majd az országról, nálunk ilyen sok a letartóztatás?". Aztán az ügyészek által támasztott vádról - a közvádról - szerettem volna írni, ám a szocialista rendszer, a politika állandóan közbeszólt. Az ügyészségek ugyanis tele voltak párttagokkal, s a pártban megmondták, hogy mikor lehet vádat emelni, és mikor nem. Így végül is a sértetti vádképviseletről, a magánvádról írtam.

- A második világháború után elsőként írt magyar büntető-eljárásjogi tankönyvet. Mennyiben változott a helyzet a rendszerváltás óta?
- Valójában nem ez enyém az első, de ez az igazi, amely a tanuláshoz ad gyakorlati segítséget, így a bonyolult ügyekhez táblázatokat is mellékeltem. Nagyon sokat változott a büntető-eljárásjog 1989 óta, de le kell szögezni, hogy már 1962-ben történtek lépések arra - egy törvényerejű rendeletben -, hogy az alapvető emberi jogokat nálunk is figyelembe vegyék.  De ennek nyugaton már évszázados hagyományai vannak, s ott rengeteg jogbiztosíték volt, elég az óvadék intézményére gondolni. Nálunk csak a rendszerváltás után erősödött fel ez a jogharmonizáció. Emiatt kialakult egy ellentmondás is: bár pozitív irányban változott a büntető-eljárás jog, mégis az a benyomás alakult ki, hogy elhúzódnak a bírósági ügyek. Kettő szorítás van: a rendszerváltozással az élet szabaddá vált, és megtízszereződött - évi százezerről egymillióra nőtt - a bűncselekmények száma, de ha ezzel együtt az emberi jogokat is minél inkább tiszteletben akarjuk tartani, akkor természetes, hogy ez lassítja, bonyolítja az eljárást. Ezt nem is lehet egyszerűen azzal megoldani, hogyha több ügyészt, bírót vagy rendőrt állítunk be a rendszerbe.

- A professzorok tavalyi nyugdíjaztatása után Ön munkaügyi pert indított az egyetem vezetése ellen. Holt tart most ez a folyamat?
- A munkaügyi bíróságokon már elveszettem a pert, de olyan fontosnak tartom az ügyet, hogy szerintem a Legfelsőbb Bíróságnak is meg kell nyilatkoznia erről a kérdésről. Hozzá kell tegyem, a Legfelsőbb bíróság néhány éve egy hasonló ügyben már az alkotmánnyal összhangban kimondta, hogy egyetemi tanárt csak a köztársasági elnök nevezhet ki és menthet fel - nem pedig egy rektor. Kíváncsi vagyok arra, hogy megváltozott-e a véleményük azóta, de hát miért módosult volna?

- Szabadidejét mivel tölti legszívesebben?
- A napokban érkeztem vissza Brüsszelből, ahol egy volt tanítványom meghívására töltöttem el két hetet. Nos, a belga fővárosban összefutottam egy ismerősömmel, aki azt panaszolta, hogy hónapok óta nem tud sakkozni, mert ezt a játékot Belgiumban nem igazán kedvelik. Na, de én annyira szeretem a sakkot, hogy csak-csak felkutattam egy klubbot, aztán ott el is vertem vagy tizenöt belgát. Annak idején szerveztem csapatot is, versenyekre jártam, ma viszont már nem. Dunaszekcsőn - ahol a hétvégi házam van - is megtaláltam a legjobb sakkozót, s vele egy-két órát azért mindig eltöltünk. Van két hegedűm, s szívesen zongorázom is. A legnagyobb szenvedélyem azonban a tenisz. Sokat ülök a munka közben, így a mozgásra nagyon nagy szükségem van - s talán nem is játszom rosszul, hiszen senior bajnok vagyok. Mostanában újra nekiálltam festegetni, a verseket mindmáig nagyon szeretem. Úgynevezett makámákat - rímes prózát - fiatal koromtól írok. A születésnapomra is írtam egyet, abban az évben, amikor nyugdíjaztattak. Így szól: „E karon nincs jövőm? / Ezért ne fájjon a főm. / 66 évesen vegetálni / 66 évesen véget vetni / az érdemi karriernek". „S nem szűnt meg a jó / viszonyod (a kollégákkal) / csak a közalkalmazotti jogviszonyod / ért véget. / Nem kell ide lelki tusa / az ország legfiatalabb / emeritusa leszel ezzel / (rekordot döntesz!?!) Mint a komputer / processzor, / a tanszék professzor nélkül / fura jelenség".

Kép és szöveg: B. M.