"A háttérben érzem magam jól"

- Karrierjét végignézve szembeötlő, hogy mindig is irányító szerepben volt. A színészmesterséghez soha nem vonzódott?
- Gyerekszínész voltam, ám hamar kiderült, az a fajta művész vagyok, aki szívesebben vezényli a többieket. A színészethez már az általános iskola elvégzése alatt közel kerültem, ami egyrészt egy szerelemnek köszönhető. Első elemistaként, a Kőműves Kelemen balladában ugyanis egy gyönyörű nyolcadikos lány volt az anyám, aki miatt finoman szólva is megkedveltem a játékot. Emellett a rádióban rengeteg színházi közvetítést hallgattam; ezekben suttogó hangon kommentálták a színpadi történéseket, s ez is beindíthatta bennem a darabok általam való megjelenítésének igényét.

- Emiatt nem is jelentkezett a színművészetire, s ment a tanárképző magyar-történelem szakára?
- Egyszer próbáltam meg a rendezői szakot, de az utolsó rostán kiestem. Lehetőséget kaptam ugyan, hogy tévés rendező szakra átmenjek, engem azonban pusztán a színház vonzott, így el sem kezdtem a főiskolát. Nem is bántam meg, hiszen a tanárképző társulatánál sikeresek voltunk; ráadásul annak idején az alternatív színházaknak, egyetemi színpadoknak óriási renoméja volt, s talán több emberhez is jutottak el az általuk játszott darabok, mint a kőszínházas produkciók. Amatőr együtteseimmel szinte minden lehetséges díjat megnyertünk, így teljesnek érzem azt a korszakot a színművészeti nélkül is.

- Miért olyan vonzó az alternatív színjátszás?
- Még manapság is, amikor rengeteg szórakozási lehetőség van, az amatőrök játéka közelebb van a nézők nagy többségéhez. A darabokba nagy adag közvetlenséget, emberközeliséget csempészhet a rendező, nagyobb a mozgástere. Gyakran irigyeltek is emiatt bennünket a darabokat szinte futószalagon gyártó kőszínházak, hiszen jóval több a gyakorlási lehetőségünk, nem kell hat hét alatt tető alá hozni egy-egy produkciót.

- Soha nem is vágyott a profik közé, nagyszínházba?
- Az amatőr színjátszás jelentős együtteseinek rendezői és színészei megállják a helyüket a kőszínházban is, valamiért azonban csak kisebb részük megy át szívesen a profik közé az említett hajtás miatt. Én magam mindig is a másik feléhez tartoztam, még ha olykor, felkérésre, rendezőként részt is veszek nagyszínházi darabok alkotásában.

- Legutóbb például a Portugált mutatták be a Pécsi Nemzeti Színházban. Nem nehezebb olykor a profi színészeket irányítani?
- Az elején eldől. Ha magukénak érzik a darabot, ha a lelküket adják bele, s megértik munkájuk súlyát, semmiféle probléma nincs velük. Olykor ugyan, már csak az örökös "szalagmunka" rutinja miatt, nagyobb odafigyelést igényelnek, de fegyelmezésre nemigen kell sort keríteni.

- Van egy másik dolog is, ami újabban nagy odafigyelést igényel Öntől, jelesül az Európa Kulturális Fővárosa program, aminek tavaly óta tevékeny részese. Hogyan érintette amikor felkérték, s megérte-e elvállalni?
- Megdöbbentett. A habitusom alapvetően kritikus; mindig is megmondtam a magamét, ha valami nem tetszett, így nem számítottam rá, hogy szükségét látják a tagságomnak. Örökös ellenzékiként ezért nem is tudtam mire vélni Tasnádi Péter felkérését, nem is folytam bele az EKF-es ügyekbe addig, így gondolkodási időt kértem. Végül azért fogadtam el a váratlan lehetőséget, mert úgy éreztem, a poszttal valóban tehetek valamit az akkor már meglehetősen megtépázott hírnevű kulturális főváros program megmentéséért. Később persze voltak időszakok, amikor legszívesebben otthagytam volna a Művészeti Tanácsot, de végül, úgy érzem, sikerült értékes programsorokat összeválogatnunk.

- Hasonlítani fog a kulturális főváros, arra, amilyennek 2006-ban szerette volna?
- Rengeteg kitörési pontot, a kulturális léptékváltás lehetőségét hordozta magában ez a program, de ilyen tekintetben mégsem lehetünk teljesen optimisták. A programsor azonban, hála Istennek és a Művészeti Tanácsnak, nem pusztán fesztiválszerű lesz, hanem valódi értékeket is hordoz: úgy látom egyszerre lesz pécsi, nemzeti és európai.

Kép és szöveg: Korb Zoltán