"Az a jó, ha a vendég jól érzi magát"

2009. augusztus 29. szombat 19:55

Több mint húsz esztendeje várja a vendégeket Fischer János az Iparos Kisvendéglőben. A kedves, joviális üzletvezetőnek mindig van egy-egy szava a hozzájuk betérő vendégekhez. Az étteremtulajdonos lapunknak kalandos mútljáról és a vendéglátás szeretetéről is mesélt.

- Miért ezt a szakmát választotta?
- A szülőfalumban csak a boltos volt magyar, előfordult, hogy azt mondták neki: "Józsi, kérek szépen egy kályhacsődört" - persze ő tudta, hogy csak a kályhacsőről lehet szó. A helyi általános iskolában akkor mi németül tanultunk, oroszt viszont csak két évet végeztünk, így alig volt orosz nyelvtudásom. Mehettem volna mezőgazdasági vagy építőipari szakközépbe, de féltem a ruszkitól, hogy nem megy majd a középiskolában, pedig jó tanuló voltam. Végül aztán egyik nagynéném javasolta a pincér szakmát, ő akkor a Nádorban volt kézilány. A német tudásom miatt rögtön fel is vettek, oda ez kellett, szerették a valutát és direkt örültek, hogy én jövök.

Névjegy

Fischer János étteremvezető 1956-ban született Görcsönydobokán. Az általános iskola után a Nádor Szállóban töltötte inaséveit 1970 és 73 között, majd a beiratkozott Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola levelező tagozatára, ahol 1977-ben érettségizett. Az iskola elvégzése és a katonai szolgálat letöltése után 1979-ben a Baranya Megyei Vendéglátóipari Vállalatnál helyezkedett el, s a megyében több egységnél is megfordult.
Első magánétterme a Fülemüle utcában volt, amelyet 1982-ben indított el. Jelenleg, 1987 óta, az Iparos Kisvendéglőt irányítja.

- Ki volt a mestere?
- Az inasévek alatt Kiss Karcsi bácsi volt mesterem, akiről azóta már szakképző iskolát is elneveztek: nála mindent kellett tudni, rendet s fegyelmet tanultunk. Előbb csak az italokkal foglalkozhattunk, csak utána az ételekkel. A szakmát ott belénk vésték.

- Megváltozott azóta a vendéglátós szakma?
- Azt hiszem igen, a színvonal is esett. Mi nappal dolgoztunk, délután és este tanultunk, de mindezt örömmel csináltuk. Velünk nagyon szigorúak voltak, figyeltek mindenre: a ruhánkra, a cipőnkre...

- Az iskola elvégzése után aztán behívták katonának. Jelentett-e valamit az, hogy a Nádorban tanult?
- Volt papírom arról, hogy első osztályú hotelben végeztem, ezt a hadkieg-en is kiszimatolták, és tiszteknek kellett szolgálom - mások is így voltak ezzel, akik hasonló helyen végeztek. Azért Kalocsán hat hónap kőkemény kiképzésünk volt, megszívattak, nem is mehettünk haza félévig. A katinban pedig csak tej volt...

- A Nádor után aztán a másik végletet is megtapasztalta...
- Az abaligeti barlangbüfénél dolgoztam, ez volt a vendéglátó vállalat 386-os egysége, közvetlenül a barlang mellett. Egyedül vittem, én üzemeltettem. A hideg patakvízben mostam a korsókat, azóta is reumás a kezem. Autópumpával csapoltam a sört, és főztem a kukoricát, amit éjjel petróleumlámpánál csumáztam le. Hát igen, a nagy csokornyakkendős Nádor után egy ilyen kis piperkőcnek, mint én, egy ilyenbe belecsöppenni, különös volt. Ott is meg kellett állnom a helyet. Azért élveztem, mert nem volt nagy kötöttség. Aztán Mohácson a Béke szállodában dolgoztam, ott viszont nem éreztem jól magam. Öt üzletvezetőnk is volt - persze mindenki más akart. A feleségem akkoriban a pécsi ÁFÉSZ-nál, a Cserkúti csárdában dolgozott, oda jártam át udvarolni a Duna partjáról. Végül aztán mikor kicsit összemelegedtünk, otthagytam Mohácsot, csapot-papot, öltönyöstül, cipőstül, zoknistól.

- Cserkútról milyen emlékeket őriz?
- Nagyon szép volt. Gyüttek a bányászok, a gránerek, az éhes nép; korsó sörök és rövidek. Elfogyott öt hektoliter sör egy délután alatt. Egyik kezemmel mostam a korsókat, másikkal meg csapoltam a sört. Tüchtig emberek voltak. Vízügyesek mind ügyesek, mezőgépesek mindenre képesek... és így tovább - szólt a szlogen. Ezt követően jött az első saját üzletünk, 1982-ben a feleségem családi házában alakítottuk ki a Fülemüle kisvendéglőt. Akkoriban a városban még csak hárman voltunk magánéttermesek. Aztán jöttek ide is a cserkúti bányász haverjaim, falhoz dobták a csirkecsontot, viccből persze. Mondtam is, tudod mit, csinálunk lambériát...
Nagy haverok voltak, de hát fogyasztottak is. Aztán el-el maradoztak a külföldi vendégek, mert kezdtek panaszkodni az orfűi kempingre, így az étterem is bezárt. Ezután jött az Iparos Kisvendéglő, amelynek törlesztéséhez reggel tíztől este tízig dolgoztam, ki kellett termelni öt év alatt az erre felvett kölcsönt.

- A pincérnek egy kicsit pszichológusnak is kell lennie...
- Meg kell találni mindenkivel a közös nevezőt, egy-egy jó szót mindig kell mondani. Van aki természetesen nem szereti ezt sem, de ez így van rendjén. Nagyon sok törzsvendég van, akivel lehet, azzal jó kapcsolatot kell kialakítani. A legfontosabb az, hogy mit szeretne vendég. Mindenkivel kedvesnek kell lenni, volt már nálunk Habsburg Ottó is, de járnak ide mindenféle pártok, például a rendszerváltás idején mindhárom termünkben más-más párt tartott összejövetelt.

- Mi tart a legkellemetlenebbnek, és a legkedvesebbnek a munkájában?
- Az üzletnek az adminisztratív oldala a legkellemetlenebb, de ezzel napközben nem foglalkozom, mert akkor nem érnék rá kedvesnek lenni. Az a jó, ha a vendég jól érzi magát, az adminisztratív elintéznivalók a zárás után jöhetnek.

- Szabadidejében mit csinál?
- Öt-hat éve voltam nyaralni Orfűn, két napnál tovább nem bírtam. Nos, vasárnap délután négykor zárunk, ekkor egy kicsit dolgozom a kertben, de ez is már ritka. Szerencsés ember vagyok, mert nekem a munkám a hobbim, szünnap nélkül dolgozom.

- A család hogyan kezeli mindezt?
- Az egyetemista lányom délutánonként bejön, kicsit beszélgetünk, a fiam pedig már Budapesten dolgozik. Úgy vélem, hogy mivel ebben nőttek fel, elfogadták a helyzetet.